Főkép

David Grossman nevét a legtöbben a komolyabb, társadalmi és politikai kérdéseket feldolgozó regényei miatt ismerik, de több olyan könyve is van, amely a gyerekek és kamaszok szemszögéből mesél a világról. A villámkölyök is ezek közé tartozik. Elsőre egy kalandos ifjúsági regénynek tűnik, de valójában sokkal többről szól: családi titkokról, a múlt megismeréséről és arról, hogyan próbáljuk megérteni, kik is vagyunk valójában.

 

A történet főszereplője a tizenhárom éves Amnon Feierberg, vagyis Nonny, aki éppen a barmicvójára készül. Érzékeny, fantáziadús fiú, akit rendőr apja, Jiszki egy különös nyomozásba von be. Ahogy halad előre a történet, egyre inkább azt éreztem, hogy Grossman nagyon jól ismeri a kamaszkor bizonytalanságait: azt az időszakot, amikor még nem mindig lehet eldönteni, hol végződik a képzelet és hol kezdődik a valóság. A regény egyik legérdekesebb szereplője Felix Glick, a rejtélyes mestertolvaj, aki teljesen felforgatja Nonny addigi életét. Felix egyszerre tűnik szélhámosnak, tanítónak és afféle legendás figurának. Mellette a fiú egy olyan felnőtt világba pillanthat be, amely sokkal kiszámíthatatlanabb és bonyolultabb annál, mint amit korábban ismert. A történethez csatlakozó Lola Ciperola pedig tovább erősíti a könyv különleges, már-már filmszerű hangulatát.

 

A regény hangvétele jóval könnyedebb és humorosabb, mint amit Grossmantól megszokhattunk, de a felszín alatt végig ott húzódik egy finom szomorúság. Az olvasót könnyen magával ragadják a kalandos események: a váratlan fordulatok, az üldözések, a félresikerült tervek és a különc szereplők találkozásai folyamatosan mozgásban tartják a történetet. Ugyanakkor hamar kiderül, hogy ezek az epizódok nem pusztán a szórakoztatást szolgálják. Olvasás közben fokozatosan az lett az érzésem, hogy a kaland valójában csak keret. Egy idő után már nem az érdekelt a legjobban, hogy a szereplők milyen új helyzetbe keverednek, hanem az, milyen múltbeli történetek és titkok húzódnak meg a döntéseik mögött.

 

Különösen Nonny esetében érdekes látni, hogyan változik az utazás jelentése. Ami kezdetben izgalmas kalandnak és felnőttes játéknak tűnik, fokozatosan a saját családja és önmaga jobb megértésének eszközévé válik. A fiú egyre több titokkal és elhallgatott történettel találkozik, amelyek átformálják azt a képet, amelyet addig a családjáról és a körülötte lévő felnőttekről alkotott. Grossman különösen jól ragadja meg azt a felismerést, amikor a gyerek ráébred, hogy a felnőttek sem mindentudóak és hibátlanok, hanem ugyanúgy hordozzák a múltjukból fakadó bizonytalanságokat és veszteségeket, mint bárki más.

 

Számomra éppen ez a réteg adja a regény igazi erejét. Miközben a történet végig megőrzi a kalandregény lendületét, valójában a családi múlt és az identitás kérdései maradtak meg bennem leginkább. A családi titkok és a kimondatlan történetek nemcsak a cselekményt mozgatják, hanem azt is megmutatják, milyen erősen hatnak ránk azok a dolgok, amelyeket a szüleink vagy nagyszüleink soha nem mondtak el. Grossman nem kínál egyszerű válaszokat, inkább azt mutatja meg, milyen nehéz összerakni önmagunk történetét akkor, amikor a legfontosabb darabok közül néhány hiányzik vagy rejtve marad előttünk. A villámkölyök ezért nem elsősorban a kalandos fordulatai miatt marad emlékezetes, hanem azért, mert hitelesen mutatja meg a felnőtté válás bizonytalanságát és azt a hosszú folyamatot, amelynek során megpróbáljuk megérteni, kik vagyunk, és honnan érkeztünk.

 

Talán nem véletlen, hogy a regényből 2012-ben filmadaptáció is készült A villámkölyök (The Zigzag Kid) címmel. A Vincent Bal rendezésében készült filmben többek között Thomas Simon, Burghart Klaußner és Isabella Rossellini is szerepel. Az adaptációt ugyan nem láttam, de olvasás közben többször eszembe jutott, hogy a fordulatos cselekmény, a különc szereplők és a történet filmszerű hangulata kifejezetten jól működhetnek a vásznon is. A könyv mindenesetre meghozta a kedvemet ahhoz, hogy egyszer a filmet is megnézzem.