Főkép

Lucy Steeds fiatal angol írónő, akinek első regénye 2025-ben elnyerte a Waterstones év könyve díját, és egyéb díjakat, illetve jelöléseket is kapott. 1920-ban, Provence-ban játszódik, és a címszereplő mellett két további főszereplője is van, akiknek élete nagyon eltérően bár, de szorosan összefonódik vele.

 

Edouard Tartuffe egy idős festőművész, aki sok éve már, hogy egyik napról a másikra maga mögött hagyta Párizst, ahol a legsikeresebb festők közé tartozott. Jószerével senki nem tudja, hova rejtőzött el, akik pedig a kis provence-i faluban ismerik, azok is inkább kerülik. Magának való, lobbanékony, goromba figura, aki csak a festészetnek él, az a fajta zseni, aki emberileg rettenet. Csupán unokahuga, Ettie él vele, egyszemélyes kiszolgáló személyzetként. Mindketten súlyos titkokat hordoznak a múltjukban – bár egy könyv elején minden szereplőnek csak titkai vannak, nem igaz?

 

Elsőként mégis a harmadik szereplőt ismerjük meg jobban, a Londonból érkező Josephet, aki ugyan tanult művészetet, ám jelenleg egy művészeti lap újságírója. Ilyen minőségében éri az a megtiszteltetés, hogy a mogorva remete megengedi, hogy eljöjjön hozzá és interjút készítsen vele. Legalábbis ebben a hiszemben érkezik meg Joseph az isten háta mögötti udvarházba, túl az apró falun, ám hamar kiderül számára, hogy semmi sem úgy lesz, mint eltervezte. És igen, Josephnek is vannak titkai, vagy legalábbis múltja és rokonai, például egy elnyomó apa, aki azóta jószerével nem is beszél vele, hogy a fiatalember nem volt hajlandó elmenni a háborúba. Számára Saint-Augustine-de-Provence-ba érkezés maga a szabadság, a megszabadulás az otthoni bajoktól.

 

A házban szinte észrevehetetlenül mozgó és mindent nagybátyja keze alá rendező Ettie-t Joseph sem veszi észre jó ideig. Tartuffe pedig hallani sem akar interjúról, újságcikkről, ellenben szüksége van egy modellre a készülő festményéhez – s az ifjú angol lesz az, aki aztán izzasztó délelőttökön át ül moccanatlanul, hogy az általa is istenített művész lefesthesse. S természetesen, ahogy telik az idő, mindenkiről kiderülnek apróbb-nagyobb részletek.

 

Steeds ráérősen meséli el hármójuk történetét, újra meg újra csavarva egyet a sztorin. Nem tudnám megmondani, azért sejti-e meg az olvasó előre a fordulatok egyik-másikát, mert gyakorlott olvasó, vagy mert az írónő így akarja. Abban azért biztos vagyok, hogy általában más kívülről szemlélni egy adott eseménysort és más benne lenni, megélni – ezért azt el tudom fogadni, hogy egyes szereplőknek csak lassan esik le, mi történik. Mégis úgy éreztem, kicsit kiegyensúlyozatlan a regény, vagy lehet, úgy kellene értelmeznem, mintha egy festőt néznék alkotás közben, aki színenként viszi fel a vászonra a kép részleteit.

 

Ezzel együtt a regény fojtott feszültsége, festői leírásai, néhol kimondottan szép, egy-egy hasonlat erejéig lírai fogalmazása épp elég pluszt adnak a történethez, hogy azt mondjam, megérte elolvasnom akkor is, ha végig ott volt az érzés, hogy ilyesmi sztorit többen írtak már korábban. A kor elvárásainak megfelelően van némi feminista szál a regényben, de nem érzem erőltetettnek, és mire a végére érünk, jobbára minden részlete helyére kerül.

 

Azt is gondolom még, hogy hiába játszódik Dél-Franciaországban, hiába, hogy alig van benne brit szereplő, ízig-vérig angol regény ez. (Abban az értelemben is, hogy maga a magyar kiadás az olcsóbb angol puhafedeles könyveket idézi, relatíve kisebb betűmérettel, és ez nem annyira tetszett…) Az ilyen fajta történelmi, mégis fiktív regényeket imádják a britek (nem véletlen, hogy mely írókat kérték fel, hogy rövid méltatást írjanak hozzá), ahogy a díjai is jelzik. Ráadásul Lucy Steeds, és remélem, senki nem haragszik meg rám, hogy ezt írom, klasszikus angol szépség, akinek, ha a későbbiekben is hozza ezt a színvonalat, jó esélye van rá, hogy sztárszerző legyen hazájában. S persze mindazoknak merem ajánlani az első regényét, akik szeretik a festőkről, művészekről szóló könyveket, akár életrajzokat; akiket érdekel az is, mi van a mű mögött, milyen életek, sorsok, jellemek – és milyen akár hétköznapi, egyszerű dolgok formálják azt, amit csodálunk.