Főkép

Ivan Mitrevski szlovén író-illusztrátor könyvének alcíme: „Történet egy kutyául különleges városról”. A város nevéből és a borítón látható népekből persze már sejti a legkisebb olvasó is, hogy itt kutyák a főszereplők, de Bolhaváros nem csupán emiatt különleges.

 

Hanem azért, mert olyan békebeli, kedves és kellemes az ott lakók élete. Mindenki ismer mindenkit, tiszteletben tartják egymást, ki-ki megvitathatja az aktualitásokat a kedvenc ismerőseivel, s nem utolsósorban a gyerekek bátran játszhatnak az utcán, mert mindenki vigyáz mindenkire. Aztán egy nap az egyik kutyának az az ötlete támad, hogy milyen jó lenne, ha lenne neki autója. Idővel ez a vágya megvalósul, s hamarosan már a város apraja-nagyja autót akar, sőt, vesz is. És akkor az addig oly idilli Bolhavárosból forgalmas, benzingőzös, zajos és, mondjuk ki, idegbeteg hely lesz.

 

Aztán eljön a pont, amikor ebből mindenkinek elege lesz, és elkezdődik az, amit szokás társadalmi párbeszédnek is nevezni, akár még demokráciának is, bár felfoghatjuk úgy is, hogy ezek a kutyák összegyűlnek, és a józan paraszti ész elve mentén meghányják-vetik maguk közt a helyzetet. És arra jutnak, hogy valóban vannak előnyei az autónak, de annak is, ha nem azzal megy mindenhova az ember (vagyis kutya). Bolhaváros talán már sosem lesz a régi, de ha mindenki megtanulja, hogy hogyan kezelje a megváltozott helyzetet, és gyalog menjen (netán kerékpárral), ha nem muszáj autóval, akkor mégiscsak újra élhető és szerethető hely lesz az.

 

Mitrevski mindezt egészen sajátos módon meséli el. Egyrészt a rajzok viccesek, karikaturisztikusak, másrészt a szöveg úgy viszonylag egyszerű, hogy közben nagyon is kerek jellemrajzokat ad az egyes lakókról, illetve arról, ahogy Bolhaváros lakói szervezik az életüket. Felmerülhet a sokat látott, idősebb olvasókban, hogy „ja, ha ez ilyen egyszerű lenne”, mármint a megoldás, amit ez a könyv bemutat, de alighanem úgy is van: ilyen egyszerű. Csak csinálni kell. És ki tudja, ha követjük Bolhaváros példáját, talán újra lesznek emberi körökben is hétköznapi beszélgetések, emberhez méltó közösségi élmények, békésebb, nyugodtabb háttér a túlhajszolt életünkhöz. Egy próbát megérne.