William Goldman: A herceg menyasszonya

Kezdjük az elején, ami könyvek esetében a borítót jelenti. Rózsa, kard, cikornyás betűk, bárki azt gondolná, ez egy kardozós-romantikus regény lesz, pláne, ha meglátja, hogy élfestett kötet (életemben először olvastam ilyet). Igaza is van, az. Ha hozzáteszem, hogy képzeletbeli, fantasztikus részeket is rejt, a ma divatos romantasy kategória is felmerülhet – s ismét csak: okkal. De VALÓJÁBAN ez egy kultkönyv, egy kultikus regény, mely nálunk is az volt az első, 1999-ben megjelent magyar kiadás illetve az 1987-es, nálunk először állítólag 1990 márciusában vetített mozifilm kapcsán. Ám ez hazánkban maroknyi embert jelentett csupán, míg Amerikában (de feltehetőleg a többi, angol anyanyelvű országban is) a kultikus státusz rajongók sokezreit jelenti. Ezért is örülök nagyon, hogy a General Press kiadja ismét, annak meg még inkább, hogy a 25. és 30. évfordulós kiadásból átemelték az extrákat, így azoknak is szolgálva valami újjal, akik már olvasták az SHL Hungary által kiadott, sűrű apróbetűs első verziót. Ezekről később.

William Goldman (1931–2018) amerikai forgatókönyvíró volt, akire olyan filmek miatt emlékeznek a legtöbben, mint az Oscar-díjas Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Az elnök emberei, a Maraton életre-halálra vagy az Atlantisz gyermekei, de ő írta A herceg menyasszonya film forgatókönyvét is. Emellett számos regényt is írt, hasonló változatosságban, mint a filmjei. Nem tisztem azon spekulálni, melyik a legfontosabb ezek közül, de azt kijelenthetem, hogy A herceg menyasszonya párját ritkítja (és nem abban az értelemben, hogy a menyasszony kinyírja a herceget, mert nem, sőt, ami azt illeti, a cím maga eredetileg The Princess Bride, ami hercegnő menyasszonyt jelent, de mint semmi ezzel a könyvvel kapcsolatban, ez sem ilyen egyszerű).

A regény úgy kezdődik, hogy az író elmeséli, hogy A herceg menyasszonya a kedvenc könyve, noha sosem olvasta. Ezt az egy poént lelövöm: azért nem olvasta, mert az apja olvasta fel neki, amikor tízéves korában tüdőgyulladással feküdt odahaza. Aztán már felnőttként szembesül azzal, hogy de hiszen a könyv sokkal-sokkal hosszabb annál, mint amit ő hallott, majd azzal is, hogy az apja csak a „jó részeket” olvasta fel belőle. A Florin nevű európai városállamból származó S. Morgenstern műve ugyanis eredetileg történelmi-politikai szatíra, és elég sok unalmas leírást és fejtegetést tartalmaz, amelyekkel a kis Bill apukája nem akarta terhelni a lassan gyógyuló fiacskáját. Az olvasó esetleg már ekkor elkezd gyanakodni, hogy az elbeszélő nem egészen megbízható, és nem szab gátat önnön, szabadon áramló képzeletének (bár érdemes utólag hozzáolvasni Goldman élettörténetét, ígérem, lesznek meglepetések, de aha-élmények is).

A herceg menyasszonya valójában kalandregény. Az a fajta, mérhetetlenül izgalmas kalandregény, amit az ember gyerekként tűkön ülve olvas, vagy épp éjjel, takaró alatt, zseblámpával (és ha szerencséje van, felnőttként is megmarad ilyennek). Goldman szemlátomást megmaradt. Ahogy a kötet hátulján a fülszöveg előzékenyen elspoilerezi, van benne: „Vívás. Verekedés. Kínzás. Méreg. Igaz szerelem. Gyűlölet. Bosszú. Óriások. Vadászok. Rossz emberek. Jó emberek. Világszép asszonyok...” satöbbi. Ez mind, és ezt komolyan kell venni. Ugyanakkor Goldman a kerettörténetben, a sztoriba beszúrt hozzászólásaiban, és a cselekmény váratlan, kegyetlen, teljességgel abszurd és „olyan idegesítő, hogy mindjárt falhoz vágom a könyvet” fordulataiban is világossá teszi, hogy nem kell itt mindent komolyan venni. Kivéve, hogy végül a könyv nagyon is komoly élményt ad. Tele van a fentieken és egyebeken kívül meta-poénokkal, konzekvensen végigvitt kamu-vonalakkal és egyszeri, megismételhetetlen („egyáltalán, hogy volt pofája ilyet írni” jellegű) trükkökkel. Olyanokkal, amiket egyszerűen nem lehet beleírni még egy fantasy-kalandregénybe sem, akkor sem, ha ez volt a romantasy őse. Olyanokkal, amilyenekből viszont bőven találunk még régebbi kalandregényekben, hőskölteményekben, legendákban, eposzokban, sőt mítoszokban is.

Az izgalmak végletekig izgalmasak. A kegyetlenkedésektől a felnőttek is kiakadnak, a gyerekek csak azért nem, mert nekik még friss élmény egy csomó nép- és tündérmese (ja, azokból is nyúlt Goldman). A romantikus rész?! A kivágott részek nélkül is nevetségesen, elképesztően romantikus, de annyira, hogy titkon mindenki ilyen szerelmet szeretne. A poénok pedig… hát, ha Woody Allen rendezte volna a Gyűrűk Urát, az lett volna talán ilyen… (Vö.: „Szerintetek egy Simon Morgenstern nevű fazon ír katolikus volt?”) (Jó, ez a hasonlat azért így túlzás, osszuk el tízzel.)

De akármekkora ökörség, akármennyi vicces része van, akármilyen fárasztó sok helyütt, mégis kultikus könyv ez, melyet fantasy, kaland- és romantikus vonalon is érdemes mindenkinek elolvasnia. Goldman állítólag nem paródiának szánta, de hát ha csak a saját életéről elmesélt részekből indulunk ki (és hogy azokban is mennyit kamuzik), nehéz hinni neki. De mindegy is. Mert a végére érve én nem azt éreztem, hogy bár el se olvastam volna, hanem azt, hogy megértem, miért érzi úgy rengeteg ember, hogy élete egyik legfontosabb olvasmánya (vagy filmélménye, mert történetesen ez a filmes feldolgozás kivételesen közel olyan jó, mint a könyv eredeti). Igen, ma Magyarországon ritkán fordul elő, hogy két A herceg menyasszonya rajongó az utcán (vagy legalább valami beöltözős fantasy fesztiválon) összetalálkozva spontán kardot ránt, és az egyikük (valószínűleg az, akinek inkább van a karakterében valami spanyolos, netán két sebhely is akad orcája kétfelén) azt kiáltja: „Jó napot! A nevem Inigo Montoya. Megölted az apámat. Készülj a halálra!” De ez elég gyakori pl. Amerikában, és azt remélem, a General Press eme szép kiadása a honi olvasóközönség körében is helyére teszi ezt a kötetet.

És akkor még nem szóltam annyi minden egyébről! Hogy micsoda bölcsességeket írt bele Goldman (pl. „Az élet nem igazságos, soha nem volt az, és soha nem is lesz.”), hogy mai szemmel már itt-ott nem eléggé PC, pedig a maga korában Goldman nyilván inkább volt a PC-ség élharcosa, semmint megveszekedett ellensége, de hát utólag megítélni korábbi korszakokat (s ne feledjük, a florini szál kb. a reneszánsz idején játszódik) elég bajos. Vagy hogy Horváth András fordítása máig remekül működik, hiába, hogy ez volt élete egyetlen fordítása, ha hihetünk a moly.hu-nak. Bár azt továbbra sem értem, hogy a világszépe női főszereplő Buttercupból miért lett Pitypang, Boglárka helyett, amit a szó eredetileg jelent, ahogy a filmben is hívják, és ami valós női név magyarul is, és történetesen én is ismerek nem egy szép Boglárkát, míg egy fia Pitypangot sem.

Nem szóltam eleget a remek, emlékezetes karakterekről sem, akik filmen is zseniálisak voltak, és arról meg végképp, hogy milyen hatást fejtett ki A herceg menyasszonya a könyves és filmes világban, de az biztos, hogy nagyot.

Ja, és az extrákról sem szóltam még. Mondjuk úgy, hogy a folytatás, legalábbis töredéke, hosszas magyarázkodással Goldman részéről. Semmivel sem kevésbé bolond, mint az addigiak, de aki idáig eljutott, az alighanem élvezte az utazást, tehát ment volna tovább szívesen, csakhogy Goldman tipikus Morgenstern-i húzással meghalt, mielőtt tényleg megírta volna a folytatást.