Főkép

Felteszem, hazánk nem kerülne a legtöbbet olvasó nemzetek toplistájának élbolyába, ha valaha is lenne ilyen felmérés, és az sem vitás, hogy verset meg még annyit se olvas népünk apraja-nagyja, mint bármi egyebet. Mindazonáltal kizártnak tartom, hogy létezik olyan ember, aki kapott némi oktatást, és eközben ne találkozott volna olyan költeménnyel, amely legalább egy picit megérintette a lelkét. A versek ott vannak mindenütt, akkor is, ha mondjuk dalszöveg formájában, nem csupán iskolai ünnepségek kötelező szavalataiként találkozhat velük az ember.

 

Ilyen szempontból aztán ez a könyv mindenkihez szól, aki tud magyarul. Persze jóval szűkebb azok köre, akik valaha is megpróbáltak verset faragni, és tovább jutottak annál, hogy „Kis Petőfi nem vagyok, verset írni nem tudok”. De Fenyő D. György sem szándékozik mindenkiből költőt csinálni. Nem, az ő könyve azt bizonyítja be, hogy ha bírod a nyelvet valami alapvető fokon, és vannak élményeid, meg egy kis időd és kedved, akkor mindezekből bátran nekiláthatsz verset költeni. Nem kell, hogy tökéletes legyen, nem kell, hogy bárkinek megmutasd – azért csináld, mert neked jót tesz.

 

Legalábbis én erre jutottam a könyv végére érve, függetlenül attól, hogy a szerző egy szóval nem állít ilyesmit. Ő csak szépen, érthetően és könnyen követhető stílusban végigvezet mindazon, ami a költészetből tanulható. Isteni szikrát, pláne tehetséget ő sem ad, ellenben bátorít és vezet abban, hogy fogd, amit már tudsz, amit megéltél, ami fejedben-szívedben lakozik, és gyúrd verssé.

 

A kötet három nagy részre oszlik: külső, belső, illetve művészi élmények. Ezeken belül különféle magyar versekkel illusztrálja azt, amit át szeretne adni, ill. amit kiindulópontnak, gondolatébresztőnek szán, majd különféle kérdésekkel, feladatokkal segíti kibontakoztatni azt a sokat emlegetett kreativitást. Mindeközben észrevétlenül is tanul az ember egy csomó mindent az irodalomról, annak eszköztáráról és így tovább, ugyanakkor másik csomó dologról feltételezi a szerző, hogy az olvasó tudja, mi az. Ezen látszik leginkább, de a hangnemen is az érződik, hogy elsősorban középiskolásoknak szánta a Költőiskolát. Tekintve, hogy ő maga magyartanár (jelenleg a Radnóti Miklós Gimnáziumban), emellett elismert irodalomtörténész, ez természetes is, de a jó hír az, hogy aki már túljutott ezen a fokozaton, az is bőven találhat hozzá szóló részt ebben a könyvben.

 

A könyvet Gróf Dóra zöld árnyalatos, hol vicces, hol művészibb illusztrációi díszítik. Ráadásul ezek a képek valami pluszt is adnak a fejezetekhez, tovább gazdagítják az amúgy is rendkívül tartalmas kötetet. Melynek helye lenne a középiskolai oktatásban is, de mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki bármely művészeti ágban szeretné kipróbálni magát, ugyanis a legtöbb inspiratív kérdés és feladat segít megdolgozni, megedzeni a kreatív „izmainkat”. S mindezek közben sok mindent megtanulhatunk magunkról, a saját életünkről is.