Jonathan Green: A Galapagos-képlet

Az előzetes információmorzsák – és aztán a fülszöveg – alapján egy steampunk világban játszódó James Bond-szerű történetet vár ránk. „Vajon mi baj lehet ebből?” – gondoltam, hiszen őfelsége titkosügynökének történeteit szeretem (attól függetlenül, hogy a Nincs idő meghalni-val nem vagyok kibékülve) és a „gőzpunk” sem áll messze tőlem. A szerző a Pax Britannia sorozat nyitókötetében nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy új életet leheljen a steampunk műfajába, miközben tiszteleg a viktoriánus kalandregények legnagyobbjai előtt. Azonban szerintem ez a kísérlete felemásra sikeredett.

1997-ben a Brit Birodalom gőzben fürdik és virágzik. A Föld területének nagyjából háromnegyedét tudhatja magáénak és a világűr meghódításával a Holdon és a közelebbi bolygókon jelentős mennyiségű gyarmatra tett szert. Londonban a metró már a múlté, magasvasúton közlekednek az emberek, a gőzhajtású masinákon kívül már felbukkannak robbanómotoros járművek, de sokan még a lóvontatást vagy a lóháton utazást választják. Viktória királynő százhatvan éve ül a trónon – köszönhetően a technológiai vívmányoknak, amelyek életben tartják – és birodalma éppen ennek megünneplésére készül, amikor a fővárosban aggasztó bűneset történik. Rablógyilkosságot követnek el a Természettudományi Múzeumban és eltűnik az az evolúcióbiológus neves professzor, akinek az irodájába az elkövetők behatoltak.

A rendőrségen kívül az ügyre Wormwood miniszter ráállítja Ulysses Quicksilvert – őfelsége éles eszű, karizmatikus és némileg arrogáns titkosügynökét –, mert meglátása szerint nem egy egyszerű bűnesettel állnak szemben, valami többről lehet itt szó. Hogy bonyolódjon a történet, felbukkan az eltűnt professzor lánya, aki Quicksilver segítségét kéri apja felkutatásában. Természetesen gáláns főhősünk eleget tesz a fiatal és meglehetősen szemrevaló hölgy kérésének.

Ezzel kezdetét is veszi egy olyan akcióorientált történet, melynek során – durván fogalmazva – „fél London romba dől”, kezdve a magasvasútat érő robbantással, amelynek „eredményeként” az állatkertből kiszabadulnak az ott „lakó” dinoszauruszok és nem kis pusztításba kezdenek a városban. Persze Quicksilver a helyszínen van és intézkedik. Vagy vehetjük példának egy titkos föld alatti bombagyár felrobbanását a Temze mellett, ami természetesen hősünk műve.

Tény, hogy Jonathan Green rendkívüli vizualitással ír – konkrétan az az érzése néha az embernek, mintha egy filmet nézne és annak a megkoreografált verekedős vagy valamilyen hihetetlen akciórészénél tartana –, gyors tempót diktál – nem igazán vannak a történet szempontjából felesleges körök –, a párbeszédek pörgősek, és a szerző nem fél a véres vagy sokkoló részletek papírra vetésétől.

A regény többé-kevésbé sikeresen egyensúlyoz a könnyed szórakoztatás és a mélyebb, morális kérdések között: meddig mehet el a tudomány a hatalom szolgálatában? Van-e határa a technológiai fejlődésnek? A – jogos – kérdések feltevésén túl azonban nem nagyon merészkedik; nem kapunk válaszokat, vagy csak egy „kézlegyintéssel” intézik el a felvetett problémákat a szereplők.

Green szándékosan a pulp magazinok stílusában ír, tehát a tempó fontosabb a mélységnél. Ebből következően Ulysses Quicksilver a tipikus plot armoros, sármos hős, akinek nincsenek valódi belső vívódásai vagy mélyebb jellemfejlődése. Tipikus példa a sérthetetlenségre, hogy amikor nemezise felbukkan – mert hát, ha Bondnak ott van Ernst Stavro Blofeld, akkor Quicksilvernek is kell valami hasonló – és elfogja hősünket egy kupac, állig felfegyverzett rosszfiú segítségével, akkor nem egyszerűen lepuffantják, hanem egy volt metróalagútban a sínekhez kötözik, hogy azt az árapályt követő Temze elárassza és emberünk a vízbe fulladjon.

Ennek a „pulp” jellegnek betudható, hogy nagy/világmegváltó újdonságokat ne várjon az olvasó a regénytől. Sokszor kiszámítható a történet, vagy máshonnan ismerős cselekménypanelek bukkannak fel a lapokon. A végső nagy leszámolás pedig viszonylag gyorsan és komfortosan kerül megoldásra.

A mellékszereplők jó része csak azért létezik, hogy információt adjon át, vagy látványos módon meghaljon, így nehéz érzelmileg kötődni hozzájuk. Ez alól talán csak Nimrod, Quicksilver komornyikja és mindenese, tekinthető kivételnek.

Néha szájbarágós, folyamatos a borzasztó méretű jelzőhalmozás és nagyon gyakori a teátrális megfogalmazás (konkrétan 20-30 oldallal lenne vékonyabb a könyv, ha ezek elmaradnának). A szereplők olykor olyan dolgokat magyaráznak el egymásnak a párbeszédekben, amiket a világukban mindenki tud, csak azért, hogy az olvasó képbe kerüljön. Aki a minimalista, modern krimiírást kedveli, annak ez a barokkos, néha giccsbe hajló leíró stílus fárasztó lehet. Ráadásul a „magyarázó részek” adott esetben képesek megtörni a cselekmény lendületét.

Én konkrétan kicsit ideges lettem ezektől; nem kerültem annyira képbe, mint amennyire szerettem volna a világról, illetve a túlcicomázott leíró részeknél az „Ezt meg miért?” villant át az agyamon.

Úgy gondolom, hogy a legtöbb – nekem – hiba, a műfaj sajátosságaiból adódik. Ha úgy tekintünk a regényre, mint egy látványos „blockbuster” mozifilmre, ahol nem karakterdrámát várunk, hanem robbanásokat és pazar látványt, akkor ezek nem vonnak le az élvezeti értékéből. Aki ilyen könnyedebb jellegű olvasmányra vágyik, annak tökéletes választás Jonathan Green munkája.