Főkép

Valószínűleg már többször említettem, hogy nagyon szeretem a különleges nézőponttal rendelkező szépirodalmi alkotásokat, az olyan regényeket, amelyek amiatt emelkednek ki a többi közül, mert az írójuk olyat húzott, amit más nem. Pontosan egy ilyen mű az utóbbi idők egyik legnagyobb francia könyvsikere, a Mona szeme, amelyben a szerző kísérletet tett arra, hogy kombinálja egymással a művészettörténeti jellegű ismeretterjesztést, illetve az emberi kapcsolatokat középpontba helyező fikciós történetet.

 

Maga a történet könnyen felvázolható, a szerető családban élő tízéves Mona egyik pillanatról a másikra hirtelen elveszíti a látását, és bár egy óra elteltével minden rendbe jön, a hosszas orvosi vizsgálatok sem tudnak érdemi eredményt felmutatni, és senki sem tudja megmondani, hogy a kislánynál ez csak egy egyszeri, átmeneti probléma volt, vagy akár arra is van esély, hogy egy idő múlva örökre elveszíti a látását.

 

A család természetesen aggódik, különösen a lány nagyapja, a művészeteket imádó Henry, aki a legrosszabbtól tartva úgy dönt, hogy egy éven keresztül, minden héten egy zseniális festményt megmutat Monának, hogy ha be is következne a rettegett szörnyűség, ezekből az emlékekből táplálkozva, az unokája bármit el tudjon majd vizuálisan képzelni. A nagy túra el is indul, hogy rövidesen megismerhessünk a világ legfontosabb képei közül ötvenkettőt.

 

A könyvet olvasva elég hamar világossá válik, hogy Thomas Schlesser egy vérbeli és igen lelkes művészettörténész, aki mellesleg írni is tud, még ha nem is a legmagasabb szinten. Ebből természetesen több dolog is következik, egyebek mellett az, hogy érdemben és szórakoztatóan tud mesélni a legkülönfélébb festőkről, művekről és művészeti irányzatokról, valamint az is, hogy maga az írásszakmai rész kicsit sablonos és enyhén döcögős. Gyakorlatilag minden fejezet úgy épül fel, hogy olvashatunk kicsit Mona hétköznapjairól (iskola, család, orvosi vizsgálatok), majd irány az éppen aktuális múzeum, ahol művészettörténészi szemmel megnézhetjük, hogyan néz ki egy-egy alkotás, majd jön rendszerint egy anekdota a művészről, illetve az erkölcsi, életvezetési tanulság levonása.

 

„Goya festészete arra tanít minket, hogy a szörnyek mindenhol ott vannak. Megbújnak az inkvizítorok, a katonák, a boszorkányok, a régi hiedelmek és a modern remények között; a nevetésben, a dalszövegekben, az ünnepekben, holdvilágnál és fényes nappal. Azt tanuljuk Goyától, hogy az emberiség minden körülmények között szörnyűségeket művel, ma és a jövőben is; termeli a rettenetet, mint egy rendes gép… Ez persze ijesztő, de Goya művészete révén képessé válunk a beismerésre és arra, hogy tisztán lássuk tulajdon sötét oldalunkat. Sőt, ha egyszer megtanultuk a tragikus leckét, festészete megmutatja, hogyan találjuk ki a magunk szörnyeit a rémálmok szétoszlatására, hogy többé ne kelljen félnünk. Leghíresebb metszetén egy íróasztalára boruló embert éjszakai ragadozók rohannak meg. A nyomat címe spanyolul: El sueño de la razón produce monstruos. A sueño szó kétértelmű. Jelentheti azt, hogy amikor az ész alszik, szörnyeket hív életre, ami logikus, hiszen az értelem felfüggesztésével a legrosszabb előtt tárjuk ki az ajtót. De azt is jelentheti a sueño, hogy szörnyek születnek, amikor az észről álmodunk, és ebben az értelemben agyszüleményeink tulajdon eszményünket tükrözik, és képzeletünk segítségével alkotjuk meg őket. Most pedig, Mona, nézd csak a veséket…”

 

Mivel jelen esetben egy félezer oldalas műről beszélünk, ez a sablonosság a végére számomra kicsit fárasztóvá vált, de ezzel együtt is a Mona szeme egy olyan egyedi elképzelésen alapuló alkotás, amely a mai, a valódi művészeteket egyre inkább háttérbe szorító világban sokak számára érdekes lehet. Különösen akkor, ha szeretik a festészetet.