Főkép

A most bemutatandó alkotás J. M. Coetzee talán leghíresebb regénye, amely egyben az egyik legnagyobb személyes kedvencem is, a dél-afrikai posztapartheid korszak egyik legfontosabb és legmegrázóbb irodalmi teljesítménye, és az ezredforduló egyik legjelentősebb alkotása. Ezt egyáltalán nem túlzás kijelenteni. A Szégyen középpontjában egy egyetemi tanár, David Lurie története áll, aki egy botrány következtében elveszíti állását, és kénytelen vidékre költözni lányához. Ez az alaphelyzet azonban sokkal többről szól, mint egy férfi bukásáról: Coetzee műve a hatalomról, a bűnről, a megbocsátás lehetetlenségéről és a szégyen mindent átitató tapasztalatáról mesél, amolyan modern Dosztojevszkijként.

 

„Jó embernek lenni. Nem rossz elhatározás sötét, nehéz időkben.”

 

A regény egyik legnagyobb erénye a rendkívüli sűrűség és tömörség. Coetzee szikár, pontos nyelvezettel dolgozik (sajnos a magyar fordítás enyhén szólva sem a legjobb), minden felesleges szó nélkül, és ezzel olyan atmoszférát teremt, amelynek feszültsége az utolsó oldalig nem engedi az olvasót. A történet nyers és fájdalmas, ugyanakkor intellektuálisan is provokatív, hiszen folyamatosan kérdéseket vet fel az emberi méltóság, a felelősség és a morális összeomlás természetéről.

 

A Szégyen különösen erős abban, ahogyan a társadalmi és a személyes szintet összekapcsolja: Lurie és Lucy viszonya a dél-afrikai társadalom egészének problémáit tükrözi. A regény érzékenyen mutatja be a hatalmi viszonyok átalakulását, a régi struktúrák összeomlását és az ebből fakadó bizonytalanságot. A búr azonban sosem válik didaktikussá; mindvégig a szereplők sorsán keresztül, mélyen emberi módon tárja fel ezeket a dilemmákat.

 

„Egy bárány nem önmaga tulajdona, élete nem a sajátja. Azért tartanak bárányokat, hogy felhasználják őket az utolsó dekáig, húsukat megeszik, csontjaikat összezúzzák és megetetik a csirkékkel. Semmi sem vész kárba, talán az epehólyagot kivéve, ami elfogyaszthatatlan. Descartes gondolhatott volna erre. A lélek a sötétben felfüggesztve rejtőzködő keserű epe.”

 

A Szégyen azok közé a ritka könyvek közé tartozik, amelyek egyszerre szólnak az értelemhez és az érzelmekhez. Megrázó és kegyetlen olvasmány, amely ugyanakkor felemelő is, hiszen az olvasót önvizsgálatra készteti. Coetzee Nobel-díja ennek a műnek a fényében különösen indokoltnak tűnik, hiszen itt valóban a 20–21. század egyik legjelentősebb irodalmi alkotásáról van szó.