Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i büszkeség

Jörg Bong sok éven át dolgozott a német könyvkiadásban, mígnem eljött a pont, amikor ő is könyvírásra adta a fejét. Ekkorra már menthetetlenül beleszeretett Bretagne-ba, Franciaország legnyugatibb tartományába, épp abban az étteremben eszegetett, ahol Georges Simenon elkezdte írni az A ​sárga kutya című Maigret krimitörténetet. Így született meg a Jean-Luc Bannalec álnév, valamint Georges Dupin felügyelő, aki azóta számos könyv főszereplője lett.

A magyar kiadás az épp tíz éve megjelent, negyedik kötetnél tart, és a Bretagne-i büszkeség hordozza mindazon jellegzetességeket és erényeket, mint a korábbi három. Most is Bretagne egy adott táján koncentrálódik a cselekmény, és most is van egy központi téma, ha úgy tetszik, foglalkozás, mely arra a területre olyannyira jellemző. Ez most az osztrigatenyésztés, bár egy ponton a korábbi regényeknél is erősebben jelenik meg a kelták öröksége, a druidák és kelta/skót dudások máig élő hagyománya. Utóbbi alaposan zavarba hozza Dupint, aki ugyan képes költői szavakkal mélázni a bámulatos breton konyháról vagy tájakról, de a természetfelettivel egyszerűen nem tud mit kezdeni. Ez régi szép tradíciója a krimiirodalomnak (na meg a természetfelettinek hitt dolgokról a lepel lerántása), s nem ez az egyetlen ilyen fogás, amit Bannalec alkalmaz. Az ő könyvei miatt életemben először kísértésbe esek, hogy nekilássak legalább a legalapvetőbb krimik elolvasásának (bár Sherlock Holmes sok története megvolt).

Szóval, Dupin próbál racionális lenni, miközben a munkamódszerei nagyon is intuitívek. Ahogy a korábbiakban, úgy most is bajba sodorja ez őt néha, de egyébként is, az ezen kötetben elmesélt eset „pályája legabszurdabb ügye”. Amiben van valami, bár amikor százhuszadszor írja le ezt Bannalec, már kicsit unom. És, hogy még valami kritikusat mondjak, nekem igenis hiányzik, hogy Dupint viszont most sem igazán írja körül. Lehet, lyukas az agyam, de mind a négy könyvnél úgy éreztem, hogy kicsit körvonalazatlan, egyszer tán elmeséli, hogy néz ki, de a Bretagne-i büszkeség végére érve sem tudom eldönteni, hogy mi mozgatja, ő maga milyen ember. Persze, apránként egyre jobban megismerjük, és most már le merem írni, hogy alapvetően szimpatikus, de néha furcsán vagy hülyén viselkedő fazon, de még én is olvastam olyan krimit/thrillert, amiben a nyomozóról több minden derül ki, mint Dupinről.

Máskülönben Bannalec magával ragadóan ír, mit ír, mesél mindenféle breton témákról. Az a legkevesebb, hogy az olvasó átlag 40-50 oldalanként megéhezik, és rákíván olyan ételekre, amiket amúgy soha az életben nem lenne hajlandó megkóstolni (hát, én legalábbis nem vonzódom a tenger gyümölcseihez). Hanem pl. az osztrigatenyésztésről is baromi érdekesen mesél a német-breton író, a jobbára épp csak érintett kelta legendák meg breton mondások is megteszik a magukét, de a legjobban azt élvezem, amikor a tájat festi le. A korábbi regények kapcsán is leírtam, hogy néhány napot volt szerencsém Bretagne-ban tölteni, és külön örülök annak, hogy most egy keveset azokról a részekről is beszél, amelyek legalábbis egy kicsit távolabb vannak a tengerparttól. A breton tengerpart, a fények, a hangok, a látvány, minden olyan, hogy látni kell, megélni, hogy elhiggye az ember, de a breton erdőknek, még egy erdőn átvezető autóútnak is rendkívül erős atmoszférája van. Végre egy picit szó szerint is bevisz minket az erdőbe Bannalec, nem csak az őrült, kusza esettel, aminek megfejtését (Dupinnel együtt) még a könyv vége előtt kevéssel sem látjuk. (Azt nem tudom eldönteni, hogy a kissé véletlenszerűnek ható megoldás a rejtélyre jobb híján lett-e ilyen, vagy reális, mert a rendőri-nyomozói munkában is megesik, hogy a véletlen segít.)

De van egy ennél mélyebb része is a könyvnek, amit szintén erénynek tartok. Már a harmadik kötet is komoly erkölcsi kérdéseket vetett fel, különösen a végén, s Bannalec most is olyan sztorit kerekít, melyben erősen ütközik az, hogy mi emberi, mi igazságos, illetve hogy mi jogszerű és törvényes. A moralizálást elkerüli, nem ítélkezik, de az olvasó érzi, hogy ez ismét nem egy olyan eset volt, amikor valaki kinyír valaki mást, mert annak volt valamije, ami neki kellett. Nem megy szépirodalmi mélységekbe a jellemek és az ok-okozat ábrázolásában, de épp eleget mutat, hogy az olvasó utána jó sokat gondolkozhasson…