Interjú David Almond angol íróval

David Almond észak-angol író elsősorban gyermek/ifjúsági könyveiről ismert. Ezek közül a Skellig volt a legnagyobb siker, mely 1998-ban elnyerte Whitbread Az év gyermekkönyve díjat, illetve Carnegie Medalt. Az író májusban a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál vendégeként érkezett Budapestre, így nyílt alkalmam, hogy interjút készítsek vele.

 

Manapság sűrűn hallani arról, hogy a mai gyerekek elvesznek a mobiltelefonukban, a virtuális világban, és az újabb technológiák miatt csak egyre jobban eltávolodnak egymástól a fiatalabb és idősebb generációk. Az ön könyveiben ábrázolt gyermekkor jellemzően másmilyen, olyan, amilyennek az idősebb korosztályok gondolják az „igazi gyermekkort”. Mégis úgy tűnik, ön meg tudja szólítani a mai gyerekeket. Hogy csinálja?

(nevet) Mind voltunk gyerekek. A gyermekkor egyetemes, mindegy, hol vagyunk, Magyarországon, Angliában, bárhol. Mindenütt megvannak ugyanazok a hasonlóságok a gyermekkorban. És azt látom, hogy mindenütt vannak olvasó gyerekek. Persze, használják az újabb technológiákat, mégis optimista vagyok. Nyilván, én abból élek, hogy gyermekkönyveket írok, de mindenütt látok nagyszerű tanárokat és könyvtárosokat, akik segítik a gyerekeket az olvasásban. És sok levelet kapok gyerekektől, sok gyerekkel találkozom, és mindig vannak remek kérdéseik. Több felnőttnek kellene tudni erről, és akkor talán nem látnák olyan pesszimistán ezt a kérdést. Jobb, ha optimistán állunk a gyerekekhez, és bízunk bennük.

 

Volt esetleg olyan találkozása vagy levele az olvasóitól, amelynek hatása volt az írásaira? Netán kapott tőlük történeteket, amelyeket megírt?

Nem, olyan még nem volt, de önmagában az, hogy annyi levelet kapok gyerekektől, arra ösztönöz, hogy folytassam az írást. Nagyon mélyen reagálnak a könyveimre, megírják, hogyan inspirálta őket az adott könyv, hogyan segített valamely problémájuk megoldásában. Az is gyakran megesik, hogy az iskolában kapott feladatra olyan fogalmazást írnak, amit valamelyik könyvem ihletett, és ez is nagyon jól esik.

 

Számos alkalommal nyilatkozta, hogy íróként az a célja, hogy segítse a gyerekeket, hogy ráébredjenek önmagukra és a környező világ csodáira. De mi a helyzet a felnőttekkel?

Azt remélem, rájuk is hatnak a könyveim. Nem gondolom, hogy az én dolgom emlékeztetni őket arra, hogy ők is voltak gyerekek, de azért remélem, hogy ha elolvassák a könyveimet, rájönnek, hogy valahol belül még mindig ott él bennük az a gyermek, aki valaha voltak. A felnőtt lét nem muszáj, hogy azt jelentse, hogy az ember onnantól már csak komoly felnőtt módjára viselkedhet, és maga mögött kell hagynia a gyermekiségét. Ahogy elnézem a világ egyik-másik vezetőjét, akik annyi borzalmat művelnek, felmerül bennem, hova tűnhettek a gyerekek, akik valaha voltak? Hol van a gyermek Donald Trumpban vagy Putyinban?...

 

S mi vagy ki segítette önt gyerekkorában önmagára találni?

Gyermekkoromban én is sokat szaladgáltam a környékünkön, meg fociztam a többiekkel, de könyvtárba is sokat jártam. Imádtam olvasni, és már egész fiatal korom óta író akartam lenni. Egy kisvárosban nőttem fel, egy nagy, katolikus családban Észak-Angliában, a Tyneside-on. Volt tragédia is a gyermekkoromban, mert a kishúgom nagyon fiatalon elhunyt, apám pedig tinédzserkoromban halt meg. Így nyilván ezek voltak a legfontosabb élményeim. Átlagos, boldog gyermekkorom volt, de volt benne fájdalom és gyász is bőven. Sok gyerekolvasóm is megjegyzi, hogy a könyveimben ott van, hogy az élet olyan, hogy történhetnek rossz dolgok, tragédiák, de ezeket fel lehet dolgozni, és élni tovább a mindennapi életet.

 

És voltak könyvek, írók, amelyek és akik hatással voltak önre gyermekként?

De még mennyi. Tinédzser koromban, amikor először gondoltam komolyabban arra, hogy írni kezdjek, Hemingway volt rám nagy hatással. Legfőképpen az, ahogy a mondatait alakítja, hogy úgy éreztem, konkrétan hozzám beszél. De egész életemben sok író hatott rám, pl. D.H. Lawrence, Gabriel García Márquez, Jorge Luis Borges, John Wyndham, Sylvia Plath, annyian!

 

Közismert tény, hogy Tolkientől A Hobbit eredetileg esti mesének indult, amit a gyerekeinek talált ki. Ön is írt mesét a lányának, s netán lett abból könyv is?

Igen. Az az igazság, hogy nagyon sokáig nem tartottam magam gyermekírónak, nem is volt a célom, csak amikor megírtam a Skelliget, akkor jöttem rá, hogy ezt kellene csinálnom. És a lányom ugyanabban az évben született, amikor a Skellig megjelent, együtt jöttek a világra. De persze, sok mesét olvastunk együtt, és sok mesét találtunk ki együtt. És aztán a Kate, the Cat and the Moon (Kati, a macska és a Hold – magyarul még nem jelent meg – U.N.) című képeskönyvet kimondottan neki írtam. Ez egy kislányról szól, aki azt képzeli, hogy ő egy macska, és a lányom adta hozzá az alapötletet. Ahogy sok más gyerek, ő is szeretett kiskorában körbeszaladgálni a házban, mindenféle állatok hangját utánozva közben, de a legsűrűbben nyávogott, mintha macska lenne.

 

Miért lett a lánya neve Freya?

Valami kimondottan északi nevet akartunk neki adni a feleségemmel. De nem csak a viking/ógermán istennő miatt kapta ezt a nevet, hanem mert volt egy Freya Stark nevű felfedező és útikönyvírónő, az ő emlékére is lett a lányom Freya.

 

A honlapján sokat mesél arról, hogyan ír, de érdekelne, van-e valami speciális helye is, ahol írni szokott?

Van egy kis faház, egy kunyhó a kertünkben, körülültetve mindenféle növénnyel, képekkel a falain, ott szoktam írni.

 

És olyan hely, ahova akkor megy, ha szeretne némi távolságot az épp készülő történettől, vagy olyan, ahonnan ihletet merít?

Ihletet szinte bárhol találok. Közel lakunk a tengerhez, így le tudok menni a partra sétálni, az mindig sokat segít, ahogy a szintén közelben lévő hegyekbe is jó kirándulni. De a városokat is szeretem, Budapest is nagyon szép, és a lakóhelyemhez közeli Newcastle-t is nagyon szeretem. Ilyen helyeken is lehet inspirálódni. De legfőképpen az észak-angliai vidéken, azon a vad, embertől nem háborgatott tájon. A legnagyobb hatással biztosan az volt rám.

 

Az ön legismertebb könyve ugye a Skellig, és ez a neve két ír szigetnek is. Miért választotta ezt a szót a regény címéül?

A Skellig megírását megelőző évben jártam Írországban, és azt terveztem, hogy áthajózok a Skellig szigetekre, de a tenger olyan vad volt épp, hogy ez nem jött össze. Aztán ahogy írtam a könyvet, s már megvolt a fele, de még mindig nem volt semmi ötletem, hogy mi legyen a címe, egyszer csak, ahogy elmerengtem a szobámban, a pillantásom arra a könyvre esett, amit ott vettem, és ami a Skelligről szól. Akkor villant belém, hogy ez jó cím lenne, mert valóban van köze a kettőnek egymáshoz. Manapság lakatlan mindkét sziget, nem is igazán lakhatóak, de valaha éltek ott emberek. És a nagyobbik szigetet Skellig Michaelnek nevezik, mert valaha rég úgy hitték, hogy Mihály arkangyal egy nap majd leszáll oda. Innen kapta a sziget a nevét, és ugye a regényben is van egy szárnyas lény…

 

Lindisfarne is egy olyan sziget, amelynek a neve felbukkan több írásában. Mesélne erről is?

Lindisfarne kb. 60 kilométerre fekszik onnan, ahol én lakom. Ez egy nagyon híres észak-angol sziget. Itt találták meg a világ egyik legrégebbi könyvét, a Lindisfarne-i evangéliumokat, amelyeket egy Eadfrith nevű szerzetes írt és illusztrált még az angolszász időkben, kb. a 8. század elején. Volt a szigetnek egy legendás szentje is, Szent Cuthbert, az ő sírjában találták meg ezt a kéziratot. És ez az egész mindig nagyon érdekelt. Az a tudat, hogy ahhoz a helyhez közel, ahol felnőttem, valaha élt ez a szent, és hogy ott volt a világ egyik legrégebbről fennmaradt könyve, mindig inspirálólag hatott rám. S persze maga a sziget is gyönyörű.

 

Magyarul legutóbb az Angelino Brown története című könyve jelent meg, de nem ez az egyetlen, amelyben van valami természetfeletti elem vagy szereplő. Önnek volt valaha bármiféle nem hétköznapi élménye olyasmivel, amit nem lehet megmagyarázni?

Nem igazán, de közben mégis. Főleg tinédzserként nagyon vonzott az ilyesmi, mindenütt a természetfeletti jeleit kerestem, hátha én is láthatok néhány kísértetet. A barátaimmal szeánszokat is tartottunk (nevet). Katolikus családban nőttem fel, így számomra az volt az alap, hogy nem csak a szemmel látható világ létezik, hogy az ember, ha megfelelő módon közelít, megláthatja az angyalokat is. Szóval a világlátásomban mindig ott volt ez, hogy létezhetnek természetfeletti lények. És vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy közel került valamihez, amit nem lehet hétköznapi módon megmagyarázni. Amikor átfut rajta az érzés, hogy valami nem evilági van a közelben. De nem volt sosem olyan kimondott élményem, tapasztalásom, csak ez az érzés, hogy valami megfoghatatlan van épp jelen.

 

Visszatekintve az írói pályájára, hogy látja, mi változott önben és az írásaiban?

Azt remélem, hogy folyton változik, ahogy írok. Az biztos, hogy akkor nagyon megváltozott, amikor ifjúsági íróvá váltam. Onnantól kezdve számos olyasmit kipróbáltam, amit soha korábban: írtam képeskönyvet, írtam novellákat, színdarabokat, opera librettót. Mindezek miatt folyton változtam íróként is. Épp most fejeztem be egy könyvet, ami szintén valami új a számomra. Nagyon rövid, szinte költői könyv, és remélhetőleg jövő évben megjelenik. De azért is kell, hogy változzak én és ahogy írok, és kipróbáljak új dolgokat, hogy ne unjam meg az egészet (nevet). Szeretnék még zenészekkel dolgozni, ahogy néhány alkalommal már tettem, és jó lenne velük színpadi műveket is megírni, mert azt különösen élveztem.

 

Erről az új könyvről elárulhat már bármit?

Nem igazán, mert még csak most lesz szerkesztve, szóval még sokat fog változni. A legutóbbi könyvem a Puppet volt (Báb), és jövőre jelenik meg egy másik gyerekregény, egy fiúról, aki valamiféle vidámparkot vagy karavánt épít fel a kertjükben.

 

Falling Boy című, múlt évben megjelent regénye utószavában őszintén ír arról, hogy rákos volt.

Igen, két különféle rákom is volt, és sikerült mindkettőt rendben eltávolítani. Nyilván azóta is járok vizsgálatokra, de úgy tűnik, rendben vagyok.

 

Sok embernek, magamat is ideértve, segítenek a könyvei, és arra lennék kíváncsi, önnek ki vagy mi segít?...

Nos, furán hangzik, de a rák sok szempontból jót tett velem. Segített abban, hogy más, frissebb szemmel nézzem a világot. Emlékeztetett rá, hogy igen, tényleg csak egy életünk van, és abban kell a tőlünk telhető legjobbat tennünk. De azért is írtam meg azt az utószót, mert édesapám a rákba halt bele tinédzserkoromban, és azt reméltem, hátha mindez segíti azokat a gyerekeket, akik hasonlókon mennek keresztül a saját életükben.

 

 

 

Fotók: Uzseka Norbert