Főkép

David Almond brit író, akit elsősorban a Skellig (Szárnyak titka) c. ifjúsági regénye miatt ismernek, azért kapott 1998-ban Whitbread Az év gyermekkönyve díjat, illetve Carnegie Medalt. De írt még annyi mást is, néhány könyvet felnőtteknek is, ám a legtöbb művét a gyermekirodalomba szokás sorolni. Gyengébb írást még sosem olvastam tőle, pedig igyekszem a néhány magyarul kiadott könyvén túl angolul is olvasni, merthogy az egyik legnagyobb kedvencem az írók közül ő. Ezért is örülök annyira, hogy május 10-én, a PesTexten lehet majd vele találkozni.

 

A Falling Boy jelen pillanatban a legfrissebb könyve, és aki olvasott már egy-két Almond regényt, ismerősnek fogja találni mind a helyszínt, mind a szereplőket, mind az eseményeket. Írt már hasonlókról, nem is egyszer. Aztán mégis ugyanúgy bevon pár mondattal, ugyanúgy meghat, ugyanúgy mutat valami ragyogó és tisztán szép „valamit”, mint szinte az összes hosszabb-rövidebb írása. Észak-Angliában járunk, egy kisvárosban (alighanem ahol maga Almond is felnőtt), a főszereplőt Joffnak hívják, 11 éves, nyár van, s ő naphosszat barangol, kalandozik Jet nevű kutyájával – és próbálja feldolgozni, hogy az édesapja rákos… Mindeközben összebarátkozik egy, a messzi dombok közül érkezett, furcsa lánykával, aki aztán a maga furcsa módján segít Joffnak. De nem csak ő: a fiú legjobb iskolai barátja, vagy épp az énekelni szerető hentes is igyekszik támogatni, sőt, valahogy még a helyi keménygyereknek is lesz szerepe abban, hogy Joff hogyan éli meg, ami vele és a családjával történik.

 

Van valami megfoghatatlan varázs David Almond történeteiben. Rendre komoly, akár komor témákról ír, de ilyen sokadik alkalommal sem érzem azt, hogy szájbarágós lenne. Neki valamiért el tudom hinni, tőle valahogy hiteles minden sor, minden gondolat. Rövid mondatai, egyszerűnek ható stílusa, az, ahogy a feszültséget fokozza, ahogy a figyelmet fenntartja, mindezek mástól csupán írói fogások lennének. Nála szívből és lélekből jön, csak ha ő leír valami ilyen nagyívűt, akkor az természetesnek hat, nem pedig nagy szavaknak. Egyértelmű, hogy az, ahogy a gyermekkort, a felnőtté válás egy-egy pillanatát elmeséli, az megélt, valós, belülről jövő nála. Az ő történeteiről el tudom képzelni, hogy úgy mutatják meg a gyermekkor és a világ csodáit a fiatal olvasóknak is, hogy azok megértik, átérzik, és kedvet kapnak tevőleg is kivenni belőlük a részüket. Mert Almond nem azt mondja, hogy ne nyomkodjátok a mobilotokat, meg hogy bezzeg ő kölyökkorában mindennap ezt meg azt csinált, hanem elmond egy történetet, mutat viselkedésmintákat, és ezekkel hitelesíti a pozitív üzenetet. Ez rém egyszerűnek tűnik, hovatovább írói-nevelői trükknek, de nem sok olyan írót tudnék mondani, aki ilyen bátran és őszintén írna a gyerekeknek, és amit ír, az ennyire működne.

 

Nem mellesleg felnőttként is nagy élmény a könyveit olvasni, a letisztultsága, a csodalátása (ha úgy tetszik, a mágikus realizmusa) nem merül ki merő nosztalgiázásban. Szépirodalmi művekkel vetekedő a hatása, a mélysége, és önsegélyező meg gyereknevelő könyveknél hihetőbben, szebben mutatja meg, mi lenne a jó az embernek, legyen bár felnőtt vagy gyerek. A Falling Boy végi önvallomása pedig különösen megindítóvá teszi ezt a könyvet, melyben azt is kifejti, amiről a 2022-es Nonino International Prize nevű díj átvételekor tartott beszédében is szót ejtett. Ezt a rangos olasz díjat személyében először ítélték gyermekkönyvszerzőnek, és ő arról beszélt, hogy minden gyermek született művész. Ott is szépen levezette (a honlapján olvasható a teljes beszéd), de ez a regény mennyivel jobban, áthatóbban adja át és jeleníti meg mindezt! Remélem, magyarul is olvashatjuk majd!