Főkép

Bár McEwan már elég régóta az egyik legnagyobb kedvencem, de a most bemutatandó kötete mégis majd’ egy évtizedig volt várólistámon, pedig mint utóbb kiderült, egy igazán remek regényről van szó.

 

Főhőse, Henry Perowne, egy londoni idegsebész, aki kényelmes életet él – sikeres a hivatásában, boldog a házassága, két gyermeke van, és minden külsőség azt sugallja: ez a férfi elérte, amit akart. Ám a regény már a legelején sejteti, hogy ez a szombat, amely látszólag éppolyan, mint a többi, hamarosan veszít majd rutinjellegéből. Egy kis incidens az utcán – egy közlekedési konfliktus – váratlan irányba tereli az eseményeket, és azt is megmutatja, mennyire törékeny minden biztonságérzet, ha az emberi agresszió, a véletlen vagy az elfojtott félelmek egyszer csak felszínre törne,

 

McEwan nagy mestere annak, hogy mikroszkopikus precizitással írjon le belső folyamatokat, morális dilemmákat és az intimitás különféle formáit. A Szombat talán egyik legnagyobb erénye épp az, ahogy a gondolat és cselekvés, az elv és ösztön közti feszültséget újra és újra megpendíti. Perowne, mint józan, racionális ember, próbál hinni a világ rendjében, de a nap során bekövetkező események sorra kérdőjelezik meg ezt a hitét – az öregedés, a terrorizmus árnyéka, a betegséggel való szembenézés és a véletlen erőszak jelenléte mind-mind megérkezik az ő kis univerzumába.

 

„A harmadik emeleten le van eresztve a roló – Theo még alszik. Henry jól emlékszik, milyen pompás volt kamaszként ágyban fészkelődve átszenderegni a délelőttöket, és eszébe sem jut, hogy megfossza a fiát tőle. Úgysem tart sokáig.”

 

Ez a regény az intellektuális próza iskolapéldája: egyszerre mélyen filozofikus és hátborzongatóan aktuális (még most is, nem csak az iraki háború idején, amikor játszódik), miközben McEwan finoman, de határozottan tart tükröt nemcsak a főhős, hanem az olvasó elé is. Mindezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem válik szájbarágóssá – inkább lassan adagolja a feszültséget, és engedi, hogy az olvasó maga rakja össze a tanulságokat.

 

A Szombat nem egy könnyen felejthető könyv. Nem is akar az lenni. Inkább azok közé tartozik, amelyek lassan hatnak, de aztán sokáig velünk maradnak. Mint egy különösen tiszta pillanat, amely után már nehezebb ugyanúgy látni a világot.