Főkép

Leonora Carrington az egyik - sőt, talán mondhatjuk, hogy a - legismertebb és legkarakteresebb szürrealista festőnő, az 1930-as évek szürrealista mozgalmának egyik utolsó túlélője. 1917-ben született Angliában, Lancashire-ben. Apja jómódú textilmágnás volt: a vele való ellentmondásos, leginkább ellenséges kapcsolata gyakorlatilag az egész életét áthatotta. Három bátyja árnyékában nőtt fel, és már egészen kicsi korában megmutatkozott rendkívüli képzelőereje, elszántsága, és heves természete: sokkal szívesebben töltött időt a szabadban, különösen lovak társaságában, mint hogy olyan "nőies" elfoglaltságokat űzzön, amelyeket egyébként elvártak volna tőle. Hevessége és makacssága miatt több iskolából is eltanácsolták, egyetemi szintű művészeti tanulmányait végül Londonban kezdte meg. Itt találkozott először a szürrealizmus irányzatával is, ami egyből elvarázsolta. Nem sokkal később megismerkedett Max Ernst munkásságával, és már azelőtt úgy érezte, hogy megőrül a nála jóval idősebb férfiért, mielőtt személyesen találkoztak volna. Szenvedélyes, hosszú évekig tartó viszonyba bonyolódtak, Ernst végül el is vált aktuális feleségétől Carrington kedvéért, és egy időre egy Dél-Franciaországi kisvárosban telepedtek le, ahol ugyan időnként megbotránkoztatták a helyi közösséget, de alapvetően jó kapcsolatot ápoltak velük.

 

Az idillnek a második világháború kitörése vetett véget: Ernstet kétszer is letartóztatták (egyszer a franciák, később a nácik), majd Amerikába szökött. Carrington gyakorlatilag beleőrült az elszakadásba, és Spanyolországba menekült egy barátnőjével, ahol végül egy elmegyógyintézetbe zárták. Szülei később egy dél-afrikai intézménybe szerették volna áthelyezni, de Carrington Portugáliában megszökött a felügyelet alól, és Amerikába menekült, onnan pedig egy év után Mexikóba utazott új udvarlója és első férje, Renato Leduc társaságában. Hátralevő élete nagy részét itt élte le. Újra felvette a kapcsolatot a szürrealista mozgalom tagjaival - sok európai keresett menedéket Mexikóban a háború borzalmai elől -, és még életében ismert, befutott művész lett. Itt ismerkedett meg második férjével, a magyar zsidó családból származó, holokauszttúlélő Imre vagy Emerico Weisszel. Két közös gyerekük született. A gyerekek mellett is folytatta a festést, és az elme szabadságába vetett hitéből fiainak is sikerült valamit átadnia: egyikük költő lett, a másikuk pedig orvos és szürrealista festő. Carrington 2011-ben halt meg, 94 évesen, választott hazájában.

 

Leonora Carrington elsősorban festő volt, de az íróként is elismerést szerzett: André Breton bátorítására, megírta a spanyol elmegyógyintézetben átélt borzalmakról szóló  memoárját, ami Down Below címmel jelent meg. Fikciós művei közül magyarul a Fehér nyulak című novellás kötet, illetve A hallókürt című regény jelent meg. Festői munkásságában fontos szerepet kapnak az állatok, a szimbolizmus, a mitológia és a szabadság különböző konstrukciói. Sokat foglalkozik a női szexualitással, de az elmegyógyintézetben átélt élmények is megjelennek festményein. 

 

Talán ebből a viszonylag rövid összefoglalóból is látszik, hogy Leonora Carrington élete minden volt, csak unalmas nem. Nem csoda hát, hogy Elena Poniatowska úgy döntött, hogy regényben mutatja be a festőnő életét klasszikus életrajz helyett. Ez a műfaj talán amúgy is alkalmasabb Leonora élénk, csapongó, nem ritkán lázálom-szerű képzeletének, szenvedélyes természetének és filmbeillő kalandjainak bemutatására. A regény nagyjából a fentebb bemutatott életeseményeket veszi sorra: az angliai Crookhey Halltól kezdve Mexikóvárosig követi végig a festőnő történetét.

 

A kislány Leonora már egészen fiatal korában fellázadt hagyományos, arisztokrata neveltetése ellen: kifejezetten szerette hangsúlyozni, hogy ő valójában egy vad kanca, aki zabolátlanul éli az életét, és senki nem tudja megszelídíteni. Ez a motívum végigköveti az egész életét, és az egész könyvet is: vissza-visszatér az angliai évektől kezdve, az elmegyógyintézeten keresztül egészen Mexikóig.

 

A regény olvasása közben kibontakozik előttünk Leonora Carrington őszinte, megalkuvást nem ismerő, bizonyos kérdésekben mégis naiv személyisége. Poniatowska remekül ragadja meg a festőnő zabolátlanságát, azt a szenvedélyt, amellyel a művészetek és az élet felé fordult. A pergő párbeszédek  és közéjük ékelődő leírások Carrington festményeihez és a szövegben is vissza-visszatérő Alice Csodaországban történetéhez hasonló, delíriumos, lázálom-szerű világba repítenek minket. Itt nem mindig lehet tudni, hogy mi a valóság és mi a képzelet terméke, azonban Leonora magával ragadó személyisége még így közvetve, a sorok mögül is képes magával ragadni az olvasót.