Főkép

Az 1984-ről az is hallott, aki nem. George Orwell 1948-ban írt regénye máig viszonyítási alap, és bár kiindulópontja a sztálini szovjet hatalom, ill. annak kritikája volt, cseppnyi józansággal hamar ráébred az olvasó, hogy színtől, jelszavaktól, oldaliságtól és izmusoktól függetlenül szól minden olyan hatalmi berendezkedésről, melyben az uralkodóréteg totális hatalmat és felügyeletet gyakorol a nép fölött. Orwell, a maga épp eléggé borzalmas jelenéből kiindulva számtalan borzalmat előrelátott, bár néha az az érzése támad az embernek, hogy a hatalmi pozícióban lévők mintegy kézikönyvként használják az 1984-et… Mindenesetre jelenünk és a közelmúlt épp elég példával szolgál arra, hogy ne lehessen elintézni azzal, hogy konspirációs teória, és csak a bolondok hiszik azt, hogy pl. a mobiltelefonokon remekül lehet követni az embert, és így tovább.

 

Magáról a regényről ajánlom Galamb Zoltán kollégám éles meglátásokkal teli, veretes könyvajánlóját (katt ide), s magam próbálok csak cikkem tárgyára, az 1984 legújabb képregényes feldolgozására koncentrálni. Mert volt már ilyen korábban is, ahogy film is, és ilyen alapanyagból nem lehet nehéz ütős alkotást készíteni, hiszen az üzenet maga olyan, hogy az olvasó-néző úgysem tudja kivonni magát a hatása alól. Csakhogy Matyáš Namai műve saját jogán is zseniális.

 

A fiatal cseh képregényesnek olyan kiforrott, sőt, felismerhető stílusa van, amihez foghatóval kevés pályatársa büszkélkedhet. Ezt már a Csernobil: Az atomváros bukása című kötettel is bizonyította, ám az 1984 talán még erősebb lett. Itt a kontrasztos fekete-fehér mellett csupán piros színt használ Namai, mi több, a könyvben egy vérvörös selyem könyvjelzőszalagot is találunk, amitől egyszerre lesz még inkább szép és hátborzongató a kiadvány. Namai mesterien bánik a képregény médiumának megannyi eszközével. Nagytotáljai, amelyeken bemutatja Óceániát, az egyik szuperállamot (s annak fővárosát, Londont), ahol a cselekmény zajlik, hideglelősen kifejezőek. De ha ezt a jelzőt ellőttem a tájra, a háttérre, mit mondjak a szereplők ábrázolásáról?! Az arckifejezések, amelyekkel nem csupán a szélsőségeket, de a rejtett, belső gondolatokat (gondolatbűnöket…) is tökéletesen visszaadják a képek; a szereplők közti interakciók és az, ahogy ezeket hol művészi elvontsággal, hol csontig karcolóan hiperrealista módon ábrázolja; de még ahogy a filmes látószögeket is használja… egészen elképesztő képregényt hoz mindezekkel létre Namai. Melynek a legfőbb erénye mégis az, hogy bár más médiumban, más eszközökkel, de tökéletesen visszaadja Orwell regényének hangulatát, üzenetét.

 

És ez azért olyan fene fontos, mert bármilyen közhelyes, igaz, hogy az 1984 most is valóság. Muszáj szembenézni azzal, mit tesz és tehet a hatalom, hogy lehet irányítani a tömegeket, milyen borzalmakba, milyen emberhez méltatlan életbe is bele lehet kényszeríteni az emberi nemet, mivel járhat az, ha minden mozdulatunkat lehet követni. Nem mintha Orwell feloldozást adna. A Nagy Testvér addig kínozza az alattvalóit, addig mossa át újra és újra az agyukat, míg azok megtörnek és maguktól ébrednek rá, hogy szeretik őt…