William Golding • Aimée de Jongh: A Legyek Ura

William Golding 1954-ben megjelent regénye azon klasszikussá vált művek sorába tartozik, melyeket jó ideig egy kiadó sem akart megjelentetni. Ami ennél is fontosabb, hogy máig érvényes. Hasonlóképp, mint Orwell írásai, a Szép új világ Huxley-tól, és így tovább. Disztópiának talán mégsem nevezném, merthogy amiről szól, az alapvető és ősi. Legalábbis az egyik legfőbb olvasata az, hogy az ember képes lemondani emberségéről a hatalomért. De mennyi minden más is van még benne…

A regényből több filmes feldolgozás is készült, ahogy színpadra is alkalmazták több helyütt, és bár meglepne, ha cikkem tárgya lenne az első képregényes adaptációja, de hirtelenjében nem látom nyomát korábbiaknak. Aimée de Jongh a regény megjelenésének 70. évfordulójára megjelent kötete még úgy is kimagaslóan szép kiadvány, hogy az utóbbi években hozzászokhattunk a kimagaslóan szép, keményfedeles, nagyméretű képregényekhez. Még zöld selyemszalag is van benne könyvjelzőül…

A történet az atomháború után játszódik, bár ez mellékes, hiszen az, hogy adott, szűk helyen összezárnak x db embert, és aztán végigkövethetjük, mi történik, univerzális téma. A helyszín jelen esetben egy trópusi sziget, oda zuhan le egy repülő, melynek utasai, csupa fiatal fiú, élik csak túl a balesetet – vagyis ott maradnak felnőtt felügyelet nélkül. Hamarosan elkezdik szervezni az életüket, a nagyobbak közül kerül két vezéregyéniség, és bár az egyiküknek megvolna a magához való esze, hogy egyben tartsa a csapatot, és túléljenek a szigeten, amíg értük jön valaki, a másikukat megrészegíti a hatalom. És, ahogy azt alighanem mindenki tudja, aki már hallott erről a regényről, a dolgok igencsak eldurvulnak…

Galgóczi Móni kollégám remek cikkében a regény pszichológiai aspektusait emelte ki, de amellett számos más értelmezése, rétege is van. Most, hogy utánaolvastam, az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy anno a nevelő célzatú brit kalandregények szatírája is volt A Legyek Ura, azoké, amelyekben hasonló helyzetbe kerülő gyerekek tökéletes, brit önuralommal és szervezettséggel oldják meg a problémákat, míg manapság a brutális túlélős sztorik mennek nagyon, amelyekben épp a másik legyakása a lényeg (ahogy a fülszöveg is említi, pl. Az éhezők viadala, Battle Royale, Túlélőjátszma stb.). De közben az jutott eszembe, s vált meggyőződésemmé, hogy Golding még csak nem is arra épített, hogy netán olyan jól ismerte volna a gyermeki kegyetlenséget, hogy óvodás vagy iskolás korú kölykök milyen szinten tudják egymást bántani. Sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy minthogy maga is megélte a II. világháborút, alighanem ott tapasztalt borzalmakat a gyerekkorból még alig kinőtt katonák körében. Továbbá, hogy bár a történetbeli fiúk örülnek annak, hogy felnőtt nélkül élhetik világukat a szigeten, és nyilván ősi, mélyen belénk kódolt, ép ésszel nem feltétlenül felfogható vagy legyőzhető ösztönöknek engednek utat, azt, ahogy szervezni próbálják magukat, nagyon is a katonáskodó nyugattól tanulták… Megkockáztatom, a hataloméhség is valami gyermeteg dolog, és akár a két pártra szakadó túlélők megfeleltethetők bármely háborúskodó népeknek, vagy akár politikai pártoknak… A társadalmi vagy erkölcsi vonatkozásokat meg hagyjuk is, mert mind zokogni fogunk.

A képregényben persze nem jelenik meg a regény minden aspektusa ugyanúgy, ez a két médium különbségeiből is fakad. Sőt, a gyerekek ill. a színpomás természeti környezet ábrázolása megtévesztően kedvesnek és szépnek hat, míg be nem indulnak a barbár folyamatok. A regényt olvasva nem biztos, hogy ilyen jópofa kissrácok és gyönyörű növények és állatok jelennek meg lelki szemeink előtt. De az 1988-ban született, holland képregényrajzolónő, Aimee de Jongh nem rest megfesteni a történet csúf oldalát sem. Emellett a képregény médiumához mérten is rendkívül erős színeket is mesterien használja, mélyebb húrokat is megpendítve ezzel az olvasóban, akár a pszichéjére, tudatalattijára is hatva. Úgyhogy ne legyen senkinek kétsége, hogy az elején cukinak látszó képregényes feldolgozás üt-e akkorát, mint az eredeti regény.

Annyit még, hogy a könyv 1963-ban Déry Tibor fordításában jelent meg először magyarul, a 21. században Gy. Horváth László fordította újra, ám a képregényt Illés Róbert magyarította. Meglehet, emiatt van, hogy az egyik főszereplőt, Röfit itt Malackaként ismerhetjük meg. Akárhogy is, ez tokkal-vonóval elképesztően szép és minőségi kiadvány, de attól még pont ugyanúgy megzúzza az olvasót, mint az eredeti regény. S hogy nem csupán elszigetelt, apró közösségekre vonatkoztatva igaz, hanem nagyobb léptékben is, azt bizonyítja akár az, ami az országban, akár az, ami a világ számos pontján zajlik.