Főkép

Az 1962-es születésű Ali Smith-szel kapcsolatban elég ambivalens a viszonyom, hiszen míg a Hotel ​Világ című könyve a maga posztmodern játékosságával óriási kedvencem lett, addig a másik általam olvasott műve, a Hogy ​lehetnél mindkettő már tele volt kérdőjelekkel és problémákkal, ennek következtében a legutóbbi Évszakok sorozatába bele sem kezdtem. De mivel mindenképpen adni akartam neki egy újabb esélyt, úgy döntöttem, az Évszakokat kiegészítő legújabb művét, a Társdarabot nem hagyom ki. 

 

A regény a COVID-19 világjárvány időszakában játszódik, és a társadalmi izoláció, a személyes és közösségi emlékezet, valamint a szabadság megkérdőjelezett fogalmának témáit járja körül. A történet középpontjában Sandy Gray áll, aki visszahúzódottan él egy pandémia sújtotta világban. A helyzete akkor változik meg, amikor egy régi egyetemi ismerős, Martina (akivel egyébként évtizedek óta nem beszélt) váratlanul felhívja, hogy elmeséljen neki egy különleges történetet. A múzeumban dolgozó nőt egy régi műtárgy szállítása közben feltartóztatják a repülőtéren, hogy aztán egy szobában egyedül várakozva egy megmagyarázhatatlan kérdést halljon a semmiből (tűzkiáltó vagy tűzkioltó?), amire reményei szerint Sandy adhatna egyedül választ.

 

Igazán érdekes felütés, és bőven adna lehetőséget arra, hogy egy misztikus krimi alakuljon ki a szövegből, azonban Smith nem lenne Smith, ha ennyivel megelégedne. A történések egyre inkább burjánzani kezdenek, így a szerző többek között a pandémia által kiváltott elszigeteltség tapasztalatait, a társadalmi rend törékenységét, és a közösségi kapcsolatok megújulásának vágyát egyaránt beleszövi a történetbe. Sandy kapcsolatba lépésének története a múlttal, Martina kérdéseivel és saját emlékeivel egyaránt egy olyan út, amelyben Smith a közös élmények, identitások és történetek alapvető szükségességét tárja fel. Így többek között olvashatunk a nő idős, kórházban fekvő édesapjáról, valamint az egészségügy helyzetéről, egykori egyetemi emlékekről, verselemzésekről, sehova sem tartó történetdarabkákról, Martina furcsa, genderfluid gyerekeiről vagy éppen egy több évszázaddal korábban élt kovácslány sorsáról.

 

Smith nyelvezete egyszerre feszes és játékos, a szavak itt szinte élő szereplőkként vannak jelen, amelyek egymásra épülnek, szétszóródnak, majd újra összeállnak. Sokszor éppen ebből következően a szavak közötti hasonlóság alakítja a szöveget, nem pedig a történet vagy a logika. Ez pedig természetesen nem segíti a könnyed megértést és befogadást. Ezt annak, aki belevág, el kell fogadni. Ali Smith prózája tehát nem könnyű olvasmány, ám azok számára, akik hajlandóak elmélyedni a rétegeiben, a regény egy sokszínű világot tár fel, amely a maga módján az emberi tapasztalatok mélyére hatol, de választ, és különösen egyszerű választ, nem feltétlenül ad.