Főkép

Bár alapvetően is szeretem az északi népek irodalmát, de ezen belül az izlandi különösen közel áll hozzám. Az utóbbi időkben fedeztem fel a szintén innen származó Sigríður Hagalín Björnsdóttir műveit, aki úgy képes fajsúlyosnak mondható szépirodalmi alkotásokat létrehozni, hogy ezeknek a témái mindig napjaink legfontosabbjai közül kerülnek ki, legyen az a klímaváltozás, az egyre magányosabbá váló emberiség, az élet értelmének keresése és ezen belül a vallás szerepe, vagy a beláthatatlan jövőbe vezető technológiai fejlődés.

 

Nos, a fent felsoroltak közül gyakorlatilag mindegyik komoly szerepet kap a legújabb művében, amely néhány hete DEUS címmel jelent meg. Ahogy kezdődik ez a rövid regény (alig 250 szellős oldal) még igen nehéz lenne megmondani, hogy mi köti össze a főbb szereplőket: egy bipoláris költőt, aki sokadik állását hagyja ott, miután úgy érzi, megjelent előtte isten, egy iskolai zaklatások elől menekülő fiatal lányt, valamint egy, a mesterséges intelligencia miatt munkanélkülivé váló újságírót. Björnsdóttir azonban hamar magas sebességi fokozatba kapcsol, és miután megjelenik a címben is szereplő mesterséges intelligencia - amelyre alapulva létrehoztak egy újfajta chatbotot, amely egyfajta gyóntatópapként kellene hogy segítsen a rászorulóknak -, egyre világosabbá válik a meglehetősen provokatív központi gondolat: a vallás nem más mint egy előre megírt, ám bármiféle önálló gondolatot nélkülöző nyelvi program, amely addig megy előre a maga útján, míg kívülről bele nem nyúl valaki.

 

„Nincs egyedül, bár miután távozik a könyvraktárból, eleinte úgy érzi. Egy darabig csak áll a járdán, kezében a könyvesdobozzal, és átérzi a magányt, magához öleli, bebugyolálja, mintha valami régi kezeslábast adna rá, és elkíséri az utcán. Magába szívja a hideg levegőt, és felnéz a téli égboltra, régi barátja, a világegyetem ott van még, és kajánul mosolyog Sigfúsra, jobb szemében az Orionnal, az északi fény pedig a homlokán táncol. Lehet, hogy minden más eltűnt, de ez még az övé, saját maga, tüdejében a csillagfényes levegővel, a feje tele nagyívű gondolatokkal, a lobogó, türelmes ég alatt.”

 

Ez a vallásos-tudományos szál már önmagában is kellőképpen érdekes és erős, ám legalább ilyen fontos szerepet kap a három főbb szereplőnk is, akik lehet hogy mindannyian kissé sablonfigurák, de ettől függetlenül mindannyiuk problémája jól ábrázolt és tökéletesen átélhető, legyen az az élet értelmét és istent kereső költőé, a társra és békére vágyó diáklányé, illetve a technológiai fejlődést követni nem tudó, ám a szép új világ iránt egyre nagyobb haragot tápláló újságíróé. Ahogy egyre inkább kirajzolódik a történetük, általuk igen érdekes ellenpólus képződik a világ fokozódó problémáival szemben (számtalan tudományos újságcikk is szerepel ebben a kötetben, az ember okozta környezeti károkról vagy tudományos felfedezésekről), mégpedig a költészet képében megjelenő (több ragyogó költemény is fontos szerepet kap) szeretet, amely mindenen át tud segíteni.

 

Tehát egy fontos és jól sikerült kötet Björnsdóttiré, amely néhány apróbb hibája (a felvetett problémák néhol túl direkt módon jelennek meg, illetve elbírt volna jóval nagyobb terjedelmet is) ellenére mind gondolatilag, mind cselekmény szinten egy kimondottan élvezetes és elgondolkodtató alkotás. Sikere alighanem garantált.