Főkép

Annak idején nagyon bosszankodtam azon, hogy nem robbant be idehaza az amerikai Sigrid Nunez díjnyertes kötete, A barát, hiszen egy kimondottan egyedi alkotás volt, melynek középpontjában az előbb-utóbb mindenkit érintő gyász állt, és ezen kívül még olyan fontos témákat mutatott be, mint a metoo korszak árnyoldalai, vagy éppen az eltörléskultúra pusztító hatása napjaink világára. De szerencsére kisegített minket a filmipar, hiszen éppen most készített mozgóképes változatot Nunez legújabb kötetéből a spanyol legenda, Pedro Almodóvar. Így természetesen a magyar nyelvű kiadásra sem kellett sokáig várnunk.

 

Az Egy ​életen át mind minőségben, mind személyességben hozza az előző mű szintjét, és ahogy az elején indul, a stílusát talán az idehaza is népszerű Rachel Cusk alkotásaihoz tudnám hasonlítani. A mindvégig névtelenül maradó értelmiségi elbeszélőnk ugyanis eleinte úgy tűnik, hogy pusztán csak éli az életét, és közben a kanadai írónőhöz hasonlóan rendkívül érzékenyen tudja detektálni a vele kapcsolatba lépő emberek érzéseit, problémáit. Így találkozhatunk többek között egy, a klímaváltozással kapcsolatban roppant borúlátó előrejelzéseket adó újságíró előadásaival, egy rákban haldokló régi barátnővel, egy magára hagyott öreg szomszéddal, egy szimpatikus szállásadónővel, vagy éppen ennek a nőnek a cicájával, aki szintén „elmeséli” nekünk a történetét.

 

És itt most senki se gondoljon különösebb anekdotázásra, ezek nem igazán kerek, novellaszerű, önmagukban is megálló történetek, hanem ezeknek csak az árnya, egy-egy apró villanás, azonban mégis olyan mélyek, hogy képesek beleégni az olvasókba. Így például annak a futónőnek az elbeszélése, aki nap mint nap találkozik egy idős, demens bácsival, és sokáig csak nem is sejti, hogy az öreg bizony egy szexuális ragadozó lehet(ett), vagy az a gondolat, hogy minden problémája ellenére a legtöbb magányos nyugdíjas akár békében is élhetne, ha nem szembesülne a tévéből folyamatosan ömlő gyűlölettel.

 

„Amikor ​előzőleg megmondtam neki, hogy a válasz igen, hogy megteszek bármit, amire szüksége van, hogy segítsek neki meghalni, annyira megkönnyebbült, hogy zokogni kezdett.

Hamarosan újabb SMS-t küldött: ígérem, hogy olyan jó móka lesz, amennyire csak lehet.”

 

Azonban a kötet második felében egyértelműen az elbeszélő és a haldokló barátnő kapcsolata kerül középpontba, hiszen a végstádiumos beteg arra kéri régi ismerősét, hogy amikor eljön az ideje, segítsen neki az eutanáziában. A narrátorunk ebbe bele is megy, azonban természetesen sejthető, hogy ez nem lesz egyszerű egyikük számára sem. Nunez rendkívül finoman, ám teljességgel tabumentesen ábrázolja a két nő kapcsolatát, és mivel két roppant okos asszonyról van szó (mindketten tanítottak egyetemen és mindketten foglalkoztak irodalommal), a beszélgetéseik is hihetetlenül tartalmasak és elgondolkodtatóak. A szerző olyan témákat érint általuk, mint a megbocsátás és az egyre fogyó idő kihasználásának fontossága, mindenkinek kijáró kegyes halál gondolata, a halál elfogadása, és az, hogy ezekkel a témákkal tényleg merjünk őszintén és a belénk nevelt gondolatoktól függetlenül szembenézni.

 

Az amerikai Nunez vékonyka alkotása tehát egy fájdalmas, rendkívül megterhelő, ám ezzel együtt is egy hihetetlenül fontos kötet, amely olyan témákat érint, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell nézni előbb vagy utóbb. Merjük megtenni.