Főkép

Pat Metheny több mint ötven évre visszatekintő karrierje során csak a saját neve alatt ötvenhárom albumot jelentetett meg – ha hozzáadjuk azokat a korongokat is, amelyeken vendégszerepel, akkor ezek száma száz felett jár valahol. Ezen évtizedek során, rendszertelenül, egy-egy szóló vagy duó album felvételére is sort kerített, amelyek valamilyen aspektusukban mind különböznek egymástól. A két új szólóalbum (Dream Box; 2023 / Moondial; 2024) égisze alatt létrehozott turné most remek lehetőséget kínált Pat-nek, hogy az új és régi korongokra együttesen tekintsen vissza.

 

Egy hathúros akusztikus gitáron kezdi az estét, mint ahogyan később meséli, éppen azon, amellyel a Beyond the Missouri Sky (1997) mára már kultikus albummá vált első néhány kompozícióját feljátszotta („...people get married to it, burried to it or go through a divorce with it”). A nyitó kompozíció egy „keverék” (angolul „Medley”), amelyből több, hasonlóan tematikusan felépített darabot is hallunk majd különféle gitárokon. Az elsőben Pat túlnyomórészt Metheny Group témákat sűrít össze, anélkül, hogy mindegyiket, akár csak a dallam szintjén teljesen kibontaná ( „Better Days Ahead – Phase Dance – Minuano 6/8 – Praise – As It Is – The Sun in Montreal – Omaha Celebration – James – Antonia – Slip Away – This is not America”) – a „James” A-A-B-A tipikus 'standard-like' szerkezetét A-B-A-ra rövidíti és a „bridge” (B) rögtön egy izgalmas hangnemváltáson esik át.

 

A következő, Beyond the Missouri Sky „Medley” egy technikai hiba miatt kevésbé sikerül jól, úgyhogy a Dream Box / MoonDial Tour kidolgozott ívét Pat inkább megtöri azzal, hogy a What’s It All About (2011) album keveréket későbbre halasztja és a One Quiet Night (2003) ikonikus, lendületes darabjával, a „Song for the Boys” témával folytatja a feszültséget feloldandó, amelyet az eredeti, minden „overdub” nélkül felvett változatával szemben most részben egy „loop” pedállal ad elő, amitől még teltebbé válik a hangzás. Ezt követően viszont a már megjelenésekor, ’94-ben erősen megosztó, a totális „feedback” jegyében létrehozott Zero Tolerance for Silence szólóalbumot idéző, túlvezérelt nyolchúros akusztikus bariton gitáron előadott, szabad improvizációval borzolja a közönség egy részének idegeit – míg a free jazz rajongói örömmámorban úsznak –, ami a purgatórium tűzével tisztít meg minket minden melodikus diszpozíciótól, hogy a következő részek dallamvilágához szűz fülekkel tudjunk csatlakozni. Talán éppen ezért válik annyira lenyűgözővé az ezt követően fémhúros baritonon előadott „Medley”-ben a „Garota de Ipanema”, és persze nem utolsósorban a szóló közben teljesen átharmonizált akkordsoroknak köszönhetően.

 

 

Pat csak mindezek után vezeti be a MoonDial album egyetlen hangszerét, a nylon bariton gitárt, amelyről több dalt is előad („La Crosse”, majd egymásba szőve az „Everything Happens to Me – Here, There Everywhere – Londonderry Air”), hogy utána a budapesti fellépéseinek szokása szerint ismét tisztelegjen egykori mestere, Zoller Attila emléke előtt a „Birds and the Bees” (Zoller) szerzeménnyel, még mindig nylon baritonon (Jim Hall-al duóban itt meghallgatható).

 

Ezen a ponton a program ismét új irányt vesz: még a nylon baritonnal feljátssza egy „loop”-ra a „Morning of the Carnival” basszus szólamát, hogy egy teljes kör után elektromos gitárra váltson és a memoriterből visszahangzó basszusra adja elő a témát és improvizációját. Ugyanezt a módszert többször is alkalmazza Pat, immáron csak az elektromos gitárral – nekem az este egyik kedvence az „I Fall in Love Too Easily” standard a Dream Box albumról.

 

Akik még emlékeznek Pat 2010-es Orchestrion szólóalbumára és tudják, hogy Metheny mennyire minden kompromisszumoktól mentes, maximalista művész, őket talán nem érte meglepetésként, hogy az Orchestrion sem maradhatott ki a visszatekintésből – amit, miközben Pat időről időre integrál más projektjeibe is, mind a mai napig úgy jellemez, mint ami végérvényesen bebizonyította, hogy mennyire megőrült. Mindezzel összhangban Pat képes egész Európán átutaztatni a gitárjáról vezérelt és részben erre az alkalomra előre programozott „akusztikus robotzenekar” aktuális összeállítását, hogy az előadás zárásaként az alapokról, egy élőben felépített új improvizációt előadhasson, majd pedig első ráadásként az első szólóalbumáról (New Chautauqua; 1979) a „Sueño con Mexico” szerzeményt – ami egyébként az Orchestrion turnét követő DVD-n és annak a felvételeken alapuló, külön hanganyagként megjelent dupla albumon is szerepel.

 

 

Engem mégis talán a következő három ráadás nyűgözött le a leginkább: Jimmy Webb „Wichita Lineman” szerzeménye fémhúros bariton gitáron, majd a hatalmas ovációra harmadszorra is visszatérő művész „And I Love Her”, Lennon/McCartney darab előadása hathúros akusztikuson, és végül a felkapcsolt lámpák ellenére feloszlani nem hajlandó közönség hatalmas tapsviharára ismét egy fémhúros baritonnal visszatérő Pat saját, mindig aktuális kompozíciója, a „Make Peace”. Talán ez volt az egyetlen olyan darab, amelynek előadása során az este rendkívül intim hangulatához kellően visszaszelídült ez a hatalmas, teltházas közönség: lélegzetvisszafojtva hallgatták Pat utolsó akkordjának lecsengését, ami láthatóan nagy hatást tett a művészre is.

 

Fotó: Kleb Attila

 

Pat gitárjairól és felszereléséről videó itt gitártechnikusával, Andre Cholmondeley-el.