Matyáš Namai: Csernobil - Az atomváros bukása

Féltem ettől a képregénytől, mert tudtam, hogy fájni fog, s persze, hogy úgy is lett. Mégis, milyen legyen, ha nem fájdalmas és borzalmas és kiakasztó és felkavaró és dühítő és zokognivaló, ha a csernobili atomkatasztrófáról olvas vagy hall az ember?!

Ha a cseh-japán Matyáš Namai pálcikaembereket rajzolt volna csupán, s odaírja mellé pár szóban, mi történt, akkor is így lenne. De ő ennél sokkal többet tett. Ez a képregény képregényként is kiemelkedő lett. Egyrészt a néha absztraktba csapó, művészinek is simán nevezhető, de közben könnyen követhető képivilága miatt, másrészt amiatt, ahogy az eseményeket elmeséli.

Előbbit két szín uralja, avagy összesen ötöt használ Namai: a fekete-fehéren kívül sárgával és kékkel színezi a képeket, s utóbbi kettőt néha összeadva kapunk némi zöldet is. Nincs vörös, sem más árnyalat. Felteszem, Ukrajnára utal ez a két szín, mely a jelen eseményeinek fényében (sötétjében) még fájdalmasabbá teszi a képregényt. Mert igen, Csernobil Ukrajnában van, a szovjet vezetés miatt az az országrész szenvedte a legnagyobb veszteségeket az atomerőműben történt baleset miatt, most pedig akármikor megtörténhet, hogy valamelyik idióta odaküld egy rakétát vagy bombát…

Namai részint dokumentarista módon, részint viszont a számos személyes visszaemlékezésre építve meséli el az atomváros bukását, kezdve az előzményekkel. Amelyek önmagukban is színtiszta őrületről árulkodnak – a megalomán szovjet tervekről, az irreális, betarthatatlan határidők miatti kapkodásról, az előírtnál gyengébb, nem megfelelő anyagok használatáról (nem szólva arról, amit bárki ellopott), a tesztelés elsunnyogásáról. És arról, ami aztán 1986 áprilisában, az élesben történt teszteléskor elszabadult… És folytatja azzal, ahogy mindezt a felelősök, a jelenlevők, majd a szovjet birodalom vezetői kezelték, az eltusolással, az elbagatellizálással, a késve megtett lépésekkel, melyek önmagukban is emberek sokezreinek életét nyomorították meg vagy oltották ki – s mindenek felett a felelőtlenséggel, az ostobasággal, az emberi élet ép ésszel felfoghatatlan semmibevételével.

Természetesen lehet szidni a szovjet vezetőket, az orosz vagy akár az ukrán mentalitást, nem szólva a kommunizmus utópisztikus, kivitelezhetetlen eszméiről, meg hogy azokat hogy fordították ki a gyakorlatban, de legyünk már őszinték: azelőtt és azóta is számos népről és eszméről derült ki, hogy őrültségekre képes, és hogy valójában nem ezeken múlott, hanem a kib…ott, istentelen hatalommánián, mely eltorzítja az emberi pszichét. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen képregény nem fog ezen változtatni, ahogy maga az atomkatasztrófa sem, ld. ismét csak az épp zajló ukrán-orosz háborút, meg a többit, ami a világban megy. Mindenütt vannak hatalomőrült idióták, akiknek az intésére jó szolgák hadai ismétlik újra meg újra meg az embertelenségeket, az ostobaságokat. Az emberi élet most sem ér többet, és bár a csernobili események felől nézve világos, hogy az ún rendszerváltás óta jött bármelyik kormányunk simán emberségesebb volt, mint az a szovjet vezetés, mely a glasznoszty, a nyitás politikája mellett is képes volt hosszú időn át hazudni arról, hogy mi történt, és emberek százezreit küldeni a biztos sugárfertőzésbe és kínokkal teli halálba (és igen: ők hősök voltak, akik megtették, amit egyáltalán tudtak…), azért ne legyenek illúzióink: a kisember, a tömegember itt sem számít semmit.

A képregény relatíve rövid terjedelméhez képest nagyon sokat mesél el, a tényekről épp úgy, ahogy az emberi életek tragédiáiba is bepillantást nyújt. Nem szól azonban az utóhatásokról, az Európát illetve Japánt elért atomfelhőket is épp csak megemlíti, de hogy az akkor élt generációk illetve az akkor ki tudja, hogyan megfertőződöttek leszármazottai mit kaptak Csernobiltól, s elsősorban és legfóképpen a hatalomőrült szovjet vezetéstől, azt tán csak az utókor fogja tudni megállapítani. De, bármily fájdalmas és félelmetes is mindez, hogy az ember legszívesebben itthagyná ezt a nyomorult bolygót, ahol ilyenek megtörténhetnek, tisztában kell lenni mindezzel. El kell olvasni ezt a képregényt, a könyveket, megnézni a tévésorozatot. Ez a mi világunk, ebben élünk, ebben kell valahogy túlélni, boldognak lenni legalább percekre, mert akármit mondjon bármely vallás meg filozófia, olyan nincs, hogy azért szülessünk, hogy csak szenvedjünk, és ne jusson semmi öröm. Még ha Csernobil pont az ellenkezőjét bizonyítja is…