Főkép

Szerencsére eljutottunk oda idehaza is, hogy már nem kell különösebben bemutatni a katalán Jaume Cabré művészetét, hiszen az 1947-ben született szerző olyan zseniális kötetekkel, mint az Én vétkem (melyet a valaha írt egyik legzseniálisabb regénynek tartok), a Pamano zúgása, vagy a tavaly újra megjelent Őméltósága már rég belopta magát az olvasók szívébe. Éppen ezért nem is lehetett kérdés, hogy az egész életművét megkoronázó Én vétkem utáni majd' egy évtizednyi csendet végre megtörő kisregényét, a Fénykeringőt, elolvasom olyan hamar, ahogy csak lehetséges. 

 

Ha az ember Cabréra gondol, azonnal a zseniálisan szerkesztett, monumentálisan hömpölygő, emlékezetes alakokkal telezsúfolt és rendhagyó narrációval felépített történetek juthatnak az eszébe, amelyek az összes eddig magyarul megjelent művét jellemezték. Ehhez képest a Fénykeringő a maga szűk és meglehetősen szellős 150 oldalával egészen új oldalát mutatja meg a katalánnak. Hogy érzékeltessem a különbséget, talán Philip Roth hasonlatával kellene élnem: vannak egyfelől a nagyregények, amelyek olyanok, mint a kamionok, hosszúak, nehezek, rengeteg rakománnyal megpakolva, és bárhogy szeretnénk, csak igen lassan lehet velük haladni, és vannak a kisregények, a menő sportverdák, amelyekkel gondolkodás nélkül lehet repeszteni azon a rövid szakaszon, amin módunk van hajtani. 

 

Az új mű éppen ilyen "sportkocsi", amely lehet, hogy sok szempontból elmarad a szerzőt itthon olyannyira népszerűvé tevő alkotásoktól, mint Az eunuch árnyéka, de cserében viszont roppant élvezetes. Ha el kellene helyeznem az életműben, akkor éppen odatenném mint Misima Jukióéban volt az Élet eladó. De hogy mégis miről szól?

 

"Keringünk az éjszakában, és a tűz martalékává leszünk. Akkor is, ha nem akarjuk."

 

A rövid Bevezetőt (itt a fény bűvöletébe kerülő éjjeli lepkék extázisa jelenik meg, melynek értelme természetesen  csak később fog kibomlani) követően egy első látásra nem túl bonyolult vagy nem túl eredeti, ám Cabréra nagyon is jellemző történet veszi kezdetét, melyben a kamaszkorában elárvult Ismael életét követjük nyomon. A fiatal fiú legnagyobb szerencséjére a lehető legjobb helyre kerül, így szobatársa és nevelője révén megszereti azt az irodalmat, amely később nem túl eseménydús élete egyetlen igazi társává válik, egészen addig, míg a véletlen össze nem hozza egy gyermekkorából ismerős, így értelemszerűen már szintén középkorú nővel, Leóval.

 

Mikor már eltelik jó ötven oldal, az olvasó nem igazán értheti, hogy mégis mi fog kisülni ebből a kissé közhelyes sztoriból. Aztán történik egy rejtélyes baleset, amely mindent összekuszál, hiszen ennek következtében hősünk elveszti az emlékezetét, így fogalma sincs, hogyan került abba a kórháznak kinéző raktárba, vagy éppen raktárnak kinéző kórházba, ahol Bováryné doktornő és Zsivágó doktor (Ismael zavarodottságában önkéntelenül mindent és mindenkit irodalmi alakokként próbál azonosítani) akarja kiszedni belőle a korábbi életéből való információkat, mégpedig meglehetősen gyanús módon. Mi pedig az addig tökéletesen eseménytelen életet élő hősünkkel együtt nem értjük, hogy mégis mi az, ami miatt ennyire fontossá vált a férfi.

 

Később természetesen egyre csak bonyolódnak a szálak, főleg akkor, amikor képbe kerül egy dögös és szabadszájú pincérnő, aki a zavart férfi egyedüli támaszává válik, valamint Cocus, a kis vaddisznó, aki nem rest közbekotyogni a történetbe... 

 

Azt hiszem, akinek eddig tetszettek Cabré regényei, azoknak ez a kis szösszenet is tetszeni fog, és talán azoknak, akik eddig nem mertek belevágni a katalán féltéglányi méretű alkotásaiba, talán jó beugró lehet ez a pár óra alatt elolvasható aprócska kötet. Abban pedig csak bízni tudok, hogy a kiadó megjelenteti a többi magyarul még nem elérhető Cabré-művet.