Főkép

Alighogy elolvastam az első Georges Dupin-krimit, kézhez is kaptam a következőt, mely ugyanúgy Bretagne-ban játszódik. Más, mint az első (Halál Bretagne-ban) volt, bár ami a nyomozás részét illeti, itt is elsősorban Dupin sajátos (gyakran nagyon is józan parasztinak ható) logikája ill. még sajátosabb megérzései viszik előre azt.

 

Más a helyszín: most nem is egy szépséges tengerparti város a fő háttér, hanem a Glénan, ez az egyedülálló szigetcsoport, melynek kiterjedése, ill. hogy hány sziget is található benne, a mindenkori árapályon múlik. Különálló kis világ ez, melyet szinte csak az ott lakók ismernek, s számukra is az az első, hogy a Glénan kiismerhetetlen. Rajtuk kívül amúgy sem jár oda túl sok ember, hacsak nem búvártanoncok, tengerbiológusok, horgászok és vitorlások/hajósok, de ők is jobbára olyan elkötelezett emberek, akiket nem lenne illendő turistának nevezni.

 

Ezen a helyen, egy apró szigetkén, egy elképesztően vad vihart követően találják meg három férfi holttestét. Az azonosításuk is nehéz, hiszen a tenger nem kegyelmez, ám miután ez megvan, nyomban felmerül a kérdés: hogy lehetséges, hogy hajótörést szenvedjen egy olyan ember, aki a világ egyik legjobb vitorlázója. Dupinnek jut az ügy, és viszonylag hamar talál furcsaságokat, melyek alapján mintegy szimatot fog, hogy itt bizony nem baleset történt. Aztán egy ponton felmerül az olvasóban, hogy végül is ez, hogy van egy kicsi, zárt közösség, amelynek majd’ minden tagja potenciális gyanúsított lehet, mintha egynémely Agatha Christie sztorikat idézne. De persze, tőle függetlenül is bevett megoldás ez a bűnügyi irodalomban. Amelyhez én alig értek, de még ha Bannalec nem is talált ki semmi újat ilyen szempontból, hát még mindig ott van, ami egyebet hozzátesz.

 

S ez elsősorban persze Bretagne. Még talán az első könyvnél is nagyobb lelkesedéssel és terjedelemben mesél ennek a franciaországi területnek történelméről, viszonyairól, emlékeiről. Rendre felemlegeti a keltákat, még némi mítikus horrorsztorit is kap az olvasó, és ez engem végképp elvarázsol. Ahogy az első regény kapcsán írtam, jártam Bretagne-ban, s ha épp Glénanon nem is, meg csak töredékét láttam, most is vannak nevek, helyek, melyek ismerősek, s ez önmagában olyan fűszer, ami miatt csak még jobban élveztem ezt az olvasmányt.

 

De különben a fordítás is jobbnak, hangulatosabbnak érződik, s meglehet, maga az író is jobban ráérzett így másodjára, hogy mit és hogyan is akar elmesélni. Így pl. a breton gasztronómia kapcsán írott sorai most jobban betaláltak nálam, mint első alkalommal, már nem csak kötelező díszítő elemnek érzem őket. Viszont Dupint magát még mindig kicsit semmilyennek érzem. Igen, néha kemény, akár tahó módon viselkedik, de istenigazából még mindig úgy tűnik, Bannalec azzal akarja elhitetni velünk, hogy Dupin mogorva fazon, hogy leírja újra meg újra, hogy Dupin mogorva fazon. De közben maga az ember meg nagyon, de nagyon lassan rajzolódik ki. Gondolom, téves elvárás részemről, hogy egy még oly sikeres krimisorozat esetében is mélyreható jellemábrázolást és a motivációk, a múlt, akár a külső alapos leírását kapjam. Aminek hiánya annyiban mókás, hogy ebben a krimiben nagyon is számítanak a motivációk és a múlt. A szereplők pedig, ha nem is szuperemlékezetesek, de néhány vonással ügyesen rajzolja fel őket az író. Ám nem akarok igazságtalan lenni Bannalec-kel, egy-két elejtett megjegyzéssel most egész sokat elárul Dupinről, hogy miért lett rendőr, mi van a múltjában, bár él bennem a gyanú, hogy apró szokásai, kedvelt ill. utált dolgai a szerzőt tükrözik. Legalábbis kicsit furán hat, hogy a tekintélyes testfelépítésű, mogorva Dupin rajong a pingvinekért (bár miért ne).

 

Hanem ami miatt a regény befejezése hovatovább katartikus volt, az az, amire kifut. Erről nyilván pofátlanság lenne bármit elárulnom, még ha jóval a vége előtt derengeni is kezdett, hiába nem vagyok gyakorlott krimista. Maradjunk hát annyiban, hogy ha a nyomozás, a bűnüldözés az igazság kiderítéséről szól is, az igazságszolgáltatás sem mellékes kérdés, és Bannalec igen elgondolkodtató példáját mutatja meg ennek. Ebben mintha az is tükröződne, hogy az író valójában német (eredeti nevén: Jörg Bong) – bár nyilván a bretonokra/keltákra is jellemző valamelyest a tragikum. Bizony, a teljes történet végül is tragikus, szomorú, megindító, pedig mennyi könnyednek ható része van, mennyi felvillanyozó, magával ragadó leírás dúsítja a breton helyekről és dolgokról!

 

Azt remélem, valamelyik következő kötetben Bannalec a breton szárazföldről is ír majd. Csodálatos, lenyűgöző, döbbenetes a tenger is, de a szárazföldi részeknek is megvan a maguk különös varázsa, lágy szépsége.