Főkép

Soha az életben nem olvastam volna el ezt a könyvet, ha nem jártam volna nemrégiben magam is Bretagne-ban, egy barátom meghívására. Azonban az a nettó három nap olyan hatással volt rám, hogy azóta pláne minden érdekel, ami Bretagne. Még akár egy krimi is, márpedig én nem olvasok krimiket. Van sok könyv, ami nagyon tetszett, és vannak krimi elemei, de amúgy a műfaj hidegen hagy.

 

És bizony úgy a regény feléig úgy éreztem, hogy ez a könyv is csak egy újabb panelekből összerakott, valójában felesleges kiadvány. És végül is a végére érve sem látom nagyon másként: millió olyan könyv van, ami nélkül simán meglenne az emberiség, ez sem kivétel. Mégis lekötött, faltam az oldalakat, jól szórakoztam rajta. És történetesen pont erre volt szükségem.

 

Hanem azért meglep, hogy már a második német szerzővel találkozom, aki Bretagne-ról ír. A másik Nina George, akinek könyvei inkább romantikusnak mondhatók, semmiképp sem kriminek, és a Kis francia bisztró című regénye is ezen a tájon játszódik (s több más könyve is Franciaországban). Bizonyosan túl kevéssé vagyok jártas a breton irodalomban, de valahogy nem nagyon rémlik innen származó, fontos szerző ill. mű. Vajon mi vonzza ide a németeket? Ennek kiderítésére nem vállalkozom, amúgy úgy sejtem, ugyanaz, ami engem.

 

Azért pár szót a negatívumokról. Bár a könyv végére belesimulnak a breton témákról szóló kis színes részletek a szövegbe, az első felében erőltetettnek éreztem őket. Még ha a végére össze is áll a kép, hogy igen, ez a történet ott játszódik, ott történhettek így a dolgok, ott ilyenek az emberek.

 

Szintén muszáj-elemnek érzem az étellel kapcsolatos momentumokat. Nyilván 10 olvasóból 9 elvárja, hogy egy franciaföldön játszódó könyvben szerepeljen a gasztronómia is, de ez itt a végéig esetleges. Vagy csak nem elégítette ki a bennem is meglévő elvárást, hogy olyan sorokat olvashassak, mint mondjuk Joanne Harris francia vonatkozású könyveiben. Itt szinte csak dísznek vannak. Attól még, hogy 120x olvashatjuk, hogy milyen sok cafét iszik a főszereplő nyomozó, és hányszor ájul el kis híján az éhségtől, s aztán adott étteremben vagy kávézóban mit burkol be, még nem lesz meg az az érzés, hogy jó, akkor most azonnal ki akarom én is próbálni. És tudom, mit beszélek, mert már tizenöt éve készítek egy bizonyos valamit Harris egyik regénye nyomán.

 

Volt problémám a szereplőkkel is, még a főszereplő Georges Dupinnel is. Ő egy Párizsból három évvel korábban áthelyezett nyomozó-felügyelő, akinek van néhány rigolyája, ideértve a sajátos nyomozói módszereit, de még róla sem kapunk világos képet a könyvben. Elnagyoltnak érzem, úgy a leírásait, mint magát az embert. Minthogy sorozat lett a kalandjaiból, így csak remélni tudom, hogy a folytatásban valósabb személyként érzékelem majd. Munkatársai végképp papírmasé figurák, és a bűntény elszenvedője ill. elkövetője, netán gyanúsítottjai is eléggé sablonosak. És ez akkor is így van, ha történetesen egy részük breton, ami Bannalec (eredeti nevén: Jörg Bong) szerint eleve meg is határoz bizonyos vonásokat.

 

Ezzel együtt a nyomozás, főleg a regény második felében engem is magával ragadott, és bár ezt-azt sejtettem előre, összességében nem éreztem ostobának vagy végképp sablonosnak a cselekményt. De hangsúlyozom, nem értek a krimikhez. Látom, hogy van, aki Georges Simenon halhatatlan Maigret felügyelőjéhez hasonlítja Dupint, ehhez sem tudok hozzászólni. Bár a Columbóra emlékeztető „még egy kérdés” még nekem is feltűnt. Azt látom, hogy megvan a nyomozónak a magához való esze, de hát ezt már csak el lehet várni egy regénybeli nyomozótól, nem? A valóságot meg talán hagyjuk is… Ott pl. bizonyára ritkábban fordul elő, hogy valaki kirúgatja magát, mert annyira rühelli a politikusok álságosságát…

 

De ami számomra a legfontosabb volt, azt végül is megkaptam a regénytől. Ha nem is feltétlenül a breton hangulatot, de azért itt-ott az is átjött, ill. hasonló érzések, élmények értek engem is az említett három napban. Jó volt, hogy gyarapodtak az ismereteim Franciaország eme régiójáról, annak kultúrájáról, művészeti emlékeiről (különösképp Gaugain kapcsán), történelméről, viszonyairól, de még az is jól esett, hogy olyan helyeken játszódik a regény, amelyeknek a közelében jártam, s amelyek nevét magam is láttam útjelző táblákon (bár sajnos nem fordultam meg sem Pont-Avenben, sem Concarneau-ban, avagy bretonul: Konk-Kerne-ben vagy -ban, tudja ördög). Ezek nyilván hozzáadnak az élményhez, de legfőképp az, hogy hitelesnek éreztem Bannalec meglátásait, leírásait. Ez szerintem nagyon fontos. A legtöbben, akik olvasók vagyunk, soha nem fogunk eljutni azokra a helyekre, melyekről olvasunk, bármennyire szeretnénk is pont a könyvek miatt. Ezért az írón nagy a felelősség, hogy ha a saját szemüvegén át látja is az adott helyet, hitelesen ábrázolja azt. És a saját kevés, ám annál erőteljesebb tapasztalatom alapján ki merem jelenteni, hogy Bannalec így járt el, akkor is, ha ő maga sem született breton, tehát az echte bretonok bizonyosan nem értenének egyet vele mindenben. De hát a breton/kelta népek híresen öntudatosak, amint az ebből a regényből is kiderül...