Jón Kalman Stefánsson: Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről

„Valahol az ég és a tenger között vagyok, a hegyek felett, a csillagok alatt."

 

Már évek óta az ősz eleje igazi ünnepnek számít a skandináv irodalom szerelmeseinek, hiszen általában ilyenkor szokott megjelenni egy-egy új Jón Kalman Stefánsson kötet a Typotex vagy éppen a Jelenkor kiadó gondozásában, és ez szerencsére most sincs másként. Ezúttal a Typotex volt a gyorsabb (ám jó hír, hogy hamarosan érkezik a Hiányod maga a sötétség is a Jelenkornál), amikor szeptember közepén megjelentette az izlandi szerző 2001-es kisregényét, mely a Gondolatok ​a mamutfenyőkről és az időről címet viseli.

 

Mint látható, az új kötet egy viszonylag korai Stefánsson, amelyben azonban megtalálható számtalan olyan téma, melyet csak a későbbi regényeiben dolgozott igazán, és az az olyannyira könnyedén felismerhető és mással össze nem keverhető hangvétel, amely a hazánkban is igen népszerű író sajátja. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgokat (az izlandinál azonban mint tudjuk, semmi sem lehet túlontúl egyszerű), akkor azt írhatnám, hogy az új mű a csodálatos gyermeki lét és a megállíthatatlanul múló idő regénye.

 

Hősünk egy egykorvolt tízéves kisfiú, aki életében először utazhat külföldre (ráadásul egy egész nyárra!), mégpedig Norvégiában élő nagyszüleihez, akik itt nevelik a kisfiú rég nem látott féltestvérét is. A Gondolatok... egyszerre idézi meg a végtelenül naiv és csodákkal mindig teli gyermeki világot (egyetlen későbbi mű sem képviseli ennyire a gyermeki nézőpontot), illetve azt, ahogy erre visszaemlékszik a már közel negyvenéves író, szembenézve az azóta eltelt majd' három évtizednyi idő pusztításával és az őt, valamint e néhány hónapnyi történet szereplőit ért veszteségekkel.

 

„Rettenetes dolog egy könyv felénél meghalni."

 

A Gondolatok... világa maga a csoda, így tulajdonképpen valódi történetre sincs igazán szükség, ennek következtében ezen a 200 oldalon szinte alig–alig történik valami, ám ezt az „alig–alig valamit" mindvégig elvarázsolja a gyermeki fantázia. Így lesz Norvégiából forró dzsungel, melyben a kissrác képzeletbeli barátaival, Tarzannal és Könnyűlábúval kedvére kalandozhat, vagy kerül az utcába egy–egy rettegett „gyilkos" vagy egy mogorva és a gyerekeket egy pohár kefir társaságában elfogyasztó furcsa nő is. És közben ott kavarog a háttérben a mindent elpusztító idő, amely majd hamarosan elnyeli a nagymamát, a nagypapát (egy létráról leesve leli majd halálát – gondoljunk csak a későbbi Ástára) és végül persze ezt a tízéves kisfiút is, akiből hirtelen egy közel negyvenes alak válik, aki minderre visszaemlékszik.

 

Egyre inkább úgy tűnik, hogy Stefánsson egyszerűen képtelen mellélőni, hiszen már a sokadik kötetében építi fel a csodát költészetből, kavargó emlékszilánkokból, nosztalgiából, fájdalomból és bölcsességből. A Gondolatok ​a mamutfenyőkről és az időről ismét csak egy jól sikerült, emlékezetes és minden bizonnyal közönségsikert is arató mű napjaink legismertebb izlandi írója tollából, melyet ha csak teheted, semmiképp se kerüld el.