Főkép

Az idei év egyik számomra legérdekesebb szépirodalmi újdonsága, a Kísérlet a sikerült napról című kötet szerzője sokak által ismert Magyarországon, részben a 2019-es Nobel-díj, részben az azt kísérő viták miatt, részben pedig azért, mert a szerzőtől a hatvanas évektől kezdve számos írás jelent meg magyarul. A színdarabok közül főleg a pályakezdő és nagy feltűnést keltő, több mint fél évszázaddal ezelőtt keletkezett művek (Kaspar, Önbecsmerlés, Közönséggyalázás) elérhetők magyarul, a regények és prózai művek közül megjelent a hetvenes években írott A kapus félelme tizenegyesnél, valamint Az ismétlés, az egy évtizeddel későbbi Végre egy kínai, valamint az 1990 körül keletkezett három esszé, amelyek címében benne van a Kísérlet szó. A másik kettő (Kísérlet a fáradtságról, Kísérlet a wurlitzerről) tavaly és tavalyelőtt jelent meg ugyanannál a Typotex Kiadónál, amelyik idén a Kísérlet a sikerült naprólt is megjelentette. A három kiadvány egyfajta sorozatot alkot, hiszen a külső borítót és a formátumot tekintve is nagyon hasonlóak.

 

A Kísérlet a sikerült napról elsőre sajátos benyomást keltett bennem. Már a Kísérlet a wurlitzerről meglepett azzal, hogy noha az alcím Erzählung volt, azaz elbeszélés, a történetben jóformán semmi elbeszélésszerű nem volt. A Kísérlet a sikerült napról indítása még szokatlanabb, az alcím az, hogy Egy téli nap álma. Ilyen műfaji megjelölést nem olvashatunk túl gyakran szövegek előtt – az olvasó érdeklődését felkeltheti az ilyen indítás (az enyémet is határozottan birizgálta): mit takar ez a kifejezés műfajként?

 

A szöveg nem könnyen megközelíthető: inkább képzettársítások sorozata, nem összefüggő történet vagy érvelő esszé. Handke nyolcvanas években írott költői esszéi többnyire ilyenek, el tudom képzelni, hogy vannak olvasók, akiket ez taszíthat. A narrátorról nagyjából annyit tudunk, hogy Párizs környékén él, a szöveg említi a Szajna környéki dombokat – lakóhelyét és néhány életkörülményt tekintve hasonlít a szerzőre, bár nem nagyon ismerjük meg, hiszen a szöveg nem az elbeszélőre összpontosít, hanem erre a kérdésre: hogyan lehet meghatározni a „sikerült nap” fogalmát (ami, ahogy azt a szöveg gondosan leszögezi, nem azonos a sikeressel)?

 

Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy miközben Handke számomra hol érdekes, hol kevésbé érdekes eszmefuttatásait olvastam, valamilyen tényleges receptet kaptam a sikerült naphoz, mert igazából nem derül ki, mi kellene egy sikerült naphoz – ahogy a szöveg meg is fogalmazza: „a sikerült napra, ismét kitűnik, nincs recept”. Később, amikor egy adott sikerült nap eseményeit sorolja fel, arra a következtetésre jut a szöveg, hogy valamilyen jelentéktelen apróság vagy akár valamilyen megszokott dolog hiánya is elvezethet a sikerült naphoz: „A sikerült napon történik meg, hogy egy cigarettacsikk gurul az ereszcsatornába, ugyanígy egy csésze egy fatönkön gőzölög […] Végül az is történik, hogy semmi sem történik. A sikerült napon elmarad valami megszokott.” Ez azonban nem részletes útmutatás ahhoz, mit tegyünk, hogy legyen egy sikerült napunk, hiszen Handke nem kézikönyvet írt, hanem esszét.

 

Összességében azt mondanám: a sikerült napon Handke szerint semmi rendkívüli vagy szokatlan nem történik. Valójában a sikerültséget mindig az adott pillanatban lehet megélni. A szöveg utal arra is, melyek a lehetséges buktatók, amelyek megakadályozhatják, hogy egy napunkat sikerültnek tarthassuk: ilyen például az, ha sietünk, türelmetlenek vagyunk, vagy nem gondolunk arra, hogy egy apróság teheti éppen sikerültté a napunkat.

 

A Kísérlet a sikerült napról nem tartozik szerzője legfontosabb művei közé, ahogy a másik két szöveg sem – bár, ha a kötetek népszerűek lesznek, elképzelhető, hogy egy kiadó belevág egy nagyobb terjedelmű, magyarul eddig nem elérhető regény vagy az egyik eddig nálunk nem ismert dráma kiadásába. A Kísérlet a sikerült napról címe és témája bizonyára sokak érdeklődését felkelti, ugyanakkor a kidolgozásról el tudom képzelni, hogy nem tetszik minden olvasónak. Aki útmutatást akar, hogyan teheti sikerültté a mindennapjait, mindenképpen csalódni fog, ráadásul az ilyen olvasó türelmét a bonyolult körmondatok vagy a komoly irodalmi műveltségről tanúskodó kitérők is próbára tehetik. Szerintem azonban érdemes próbát tenni a szöveggel a nagyon csiszolt és magas színvonalú prózastílus miatt, amit Csordás Gábor fordítása ráadásul jól visszaad. Az olvasó számára, ha rá tud hangolódni erre a stílusra, a könyv jelentős élmény lehet.