Főkép

A borító gyönyörű, az életet, a növekedést, a reményt szimbolizálják az ágak. A felsorolt díjak (francia Femina-díj, Goncourt Des Lycéens-díj) csak hab volt a tortán, még kíváncsibbá tett. Aztán jutottam csak el a fülszövegig, és végleg elvesztem. Mióta gyerekeim vannak, sokkal érzékenyebben reagálok ezekre a témákra, ráadásul előhívott bennem egy régi olvasmányt, amelynek a hatásától a mai napig nem szabadultam. Doris Lessing Az ötödik gyerek című műve a bőröm alá férkőzött, katartikus élményt nyújtott. Így vágtam neki az első oldalaknak, ebben a hangulatban, majd pár órával később azt vettem észre, hogy elfogytak a lapok. A könnyek és a szavak is. Clara Dupont-Monod Egy közülünk című műve a szívembe költözött.

 

Adott egy boldog, kiegyensúlyozott, teljesen normális család napjainkban, akik élnek, barátkoznak, átjárnak másokhoz és hozzájuk is jönnek látogatóba. Két gyermekük van már, ide érkezik meg a harmadik. A kezdeti boldogságot hamarosan felváltja a gyanakvás, talán nincs minden rendben a picivel. Nem nyúl tárgyakért, nem követi a szemével a játékokat és a mozgásfejlődésben is lemarad a kortársaihoz képest. A diagnózis lesújtó: a kisfiú nem fog látni, nem tudja megtartani magát, sosem lesz képes járni, beszélni és a várható élettartama körülbelül három év. Ezután felfordul a család élete, mindenki másképp reagál erre a hírre. A szülők űzött vadként próbálnak helytállni a mindennapokban, és utat vágni maguknak a bürokrácia erdejében, miközben a társadalom, a külvilág reakcióit is el kell viselniük. Egyre bezártabbak, mert a kívülállók nem tudják mit reagáljanak ebben a helyzetben, és csak kínos helyzetek adódnak egy-egy meghívásból. Kirekesztettek lesznek, a perifériára szorulnak. Minden figyelmüket és erejüket a „szabálytalan” (a szerző nevezi így) legkisebbre fordítják. Három fejezetre tagolódik a regény, mindháromban a következő évek eseményeit látjuk más-más nézőpontból: a legidősebb fiú, a középső lány és a negyedik, legfiatalabb fiú szemén keresztül. Egy azonos csak: az elbeszélők „személye”. Nagyon különleges, hogy a kövek mesélik el nekünk a történteket, ők azok, akik valóban kendőzetlenül figyelhetik meg a főszereplőket, tudatosság nélkül, amikor a valódi arcukat, reakcióikat mutatják meg, amikor a legőszintébbek, mert azt gondolják, senki sem látja őket.

 

A legidősebb fiú átveszi az apja szerepét, önfeláldozó lesz, a saját igényeit háttérbe szorítja, és óvón, féltőn figyeli a testvérei minden lépését. A magatehetetlen kisöccse melletti pár év olyan mély nyomot hagy a lelkében, hogy később sem képes elmozdulni ebből a szerepből. Visszahúzódó és magányos lesz, akinek mindenki helyett felelősséget kell vállalnia. A középső lány dühös és mérges a világra, az öccsére, a körülményekre. Haraggal és agresszióval reagál mindenre, de közben pedig a család egyben- és életben tartása lesz a fő célja. Nagyon megható a nagymamájához fűződő kapcsolatának leírása. Messzire kell mennie, hogy a sebei begyógyulhassanak és talán ő lesz az egyetlen, aki valóban továbblép és felül tudja írni az eseményeket, hogy új életet kezdhessen. A negyedik gyermek a jutalom, a jóvátétel maga, aki azért született, hogy begyógyítsa a sebeket. De ezzel az életfeladattal és a halott testvére árnyékával túl nagy súlyt helyeznek a vállára, még nem biztos, valóban meg tud-e vele birkózni. Varázslónak nevezik, de lesz-e elég ereje a szerepében maradni. Nekem még nem egyértelmű, bár biztatóak a jelek.   

 

A gyerekeknek nincs neve, nincs is rá szükség. Tényleg bárkik lehetnének, akár mi is, egy közülünk. Az elbeszélő nézőpont kiválasztása különleges, nagyon ősi és zsigeri atmoszférát teremt, míg a több szempontból újra és újramesélt események rávilágítanak, mennyire különbözőek vagyunk és mégis mennyire egyformák. Ez az a regény, amit nem lehet csak egyszer olvasni, de nem azért, mert el lehetne valaha is felejteni. Elraktározódik a sejtekben és hordozzuk magunkban örökre.