Főkép

Bármennyit is olvasok, időről időre mindig meglepődöm azon, hogy mennyire nem olvassuk, nem ismerjük a környező országok irodalmát. Ha mondjuk a szlovén irodalmat nézem, az egy szem Drago Jančaron kívül egyetlen szerzőjüknek sem sikerült bekerülnie a hazai köztudatba. Így persze nem is túl meglepő, hogy a többek között az Európai Unió Irodalmi Díját is elnyerő fiatal alkotójukról, az 1984-es születésű Anja Mugerliről még csak nem is nagyon hallhattunk, pedig vékonyka novelláskötete, A méhcsalád egy biztos kézzel megírt, igazán jól sikerült alkotás.

 

Az alig 130 oldalas kötet hét rövidebb történetet tartalmaz, melyekben közös, hogy szerzőjük igazán újszerűen használja fel bennük a mára már agyonkoptatott mesei eszközöket, illetve a nekünk, magyaroknak igazán ismerősnek tűnő szlovén folklorisztikus elemeket is. Ráadásul mindegyiknek van egy jól megragadható és körülírható hangulata, és rövidségük vagy dísztelenségük ellenére is emlékezetesek, elgondolkodtatók és fajsúlyosak.

 

Az első történet, „Az almabolond” meglepően használja fel a fiatal lány számára almát kínáló öregasszony alakját, hiszen itt nem egy Hófehérke-féle gonosz mostoháról van szó, hanem egy jószándékú asszonyról, aki saját életének szomorú epizódjait elmesélve ébreszti rá a szinte szeretet nélküli házasságban tengődő fiatalabb sorstársat addig háttérbe szorított boldogtalanságára.

 

A címadó történet a II. világháború előestéjébe kalauzol el bennünket, ahol egy csonkán maradt családhoz, egy fiatal, német anyanyelvű anyához és a félig szlovén származása miatt sokat bántott fiához csapódik oda egy zsidó méhész, és szeretet ide, szeretet oda, már előre sejthető, hogy ebből a kombinációból semmi jó nem sülhet ki.

 

A „Farsang” egy igazán különös apa-fiú kapcsolat krónikája, hiszen a történtekre már felnőttként visszaemlékező egykori gyermek igazából mindig is csak mint egyfajta játszótársra tekintett mentálisan sérült apjára, ám hogy milyen különleges is volt a kapcsolatuk, arra már csak így, utólag ébred rá igazán.

 

„A cipő” megint csak egy tipikus mesei elemet állít középpontba egy testvéri szeretet-rivalizálás keretében, melyben az idősebb nővér megérti, hogy a szerelem bármiben lakhat (akár egy cipőben is), és bármi jelképpé válhat, ha úgy akarjuk.

 

„Nyári ruhám minden redőjét éreztem, ahol a testemhez ért. A bőröm kivirágzott a vágytól, hogy újra hozzám érjen. Pár másodperc alatt már felismertem a körvonalakat: a farakásokat, egy földön felejtett védősisakot és a kockás takarót, rajta két összefonódott testtel. Az alig hallható suttogásban felismertem a hangját. A pokrócon legyezőként terült szét a húgom haja. Eltűnt a nyár, és izzadt testemet belepte a dér.”

 

Anja Mugerli novelláskötete igazán kellemes meglepetés volt, mert ugyan nem váltotta meg a világot, de igazán kellemes hangulatú és a hasonló témájuk ellenére is nagyon sokféle történetével bebizonyította, hogy nagyon is érdemes odafigyelnünk a kortárs szlovén irodalom fiatalabb íróira is.