Főkép

A háromhetes budapesti jazz ünnep kétségtelenül elérte az egyik csúcspontját Avishai Cohen izraeli bőgős triója fellépésének estéjén. Ha eddig a várost ez a remek fesztivál a zene kimeríthetetlen hangszíneivel festette át, akkor most alaposan át is ritmizálta. E tekintetben ugyanis egy 18 karikás esemény volt a koncert, amit pacemakerrel nem volt ajánlott látogatni, nehogy összezavarja valakinek a nyugodt és egyenletes szívverését. Ugyanis akármennyire is egy szépen, váltakozó és izgalmas dallamokra felépített programot hallottunk, Cohen triójának központi mozgatórugója a páratlan és páros ritmikus variációk hangsúlyos és hangsúlytalan, állandó modulációkkal megbolondított orgiája.

 

Ha néha meg is adatik, hogy sikerül kiszámolni egy 5-4-es, állandóan picit más dinamikával hangsúlyozott periodicitást, akkor szinte biztos, hogy két-három körrel később már érvényét veszti az ebből fakadó öröm, mert megint tekernek rajta egyet – Cohen duplázza a tempót, a mindössze 27 éves zongorista Guy Moskovich lassít és a 22 éves Roni Kaspi dobokon meg persze tartja azt a tempót, amibe már korábban belezavarodtunk. Nekik „second nature” amihez nekünk egy élet nem lenne elég, és ráadásként Cohen ezekre a ritmikus alapokra épített egy olyan nyelvet, amit mindannyian fluensen beszélnek.

 

Ezért amikor a koncert előtti felkonferálás alatt, a magyarul furán hangzó „pushing the boundaries of jazz” fordulaton az egyik legnagyobb élő magyar zenész és zeneszerző legenda – akit a mai napig nagyon szeretek – a közelemben kuncog, egyrészt magamban vele nevetek a magyarul sután hangzó fordulaton, másrészt az előadás után azt gondolom, hogy ez nem is egyszerűen csak egy „understatement”, hanem egy totális félreértése annak, amit Avishai csinál. Ő ugyanis nem egyszerűen a műfaj kereteit tágítja, hanem megteremtette magának a sajátját a zene multiverzumán belül. Méghozzá nem is akármilyet: az előadás első részében is már azt vélem látni, mintha a Cohen alatti szőnyegen néha egy picit mindhárman megemelkednének, de a végén már nem csak a csurig megtelt Erkel Színház közönsége levitál, hanem időről-időre sikításokkal és kiáltásokkal telve robban a terem – és mindez még a kétszer állva is vissza-vastapsolt négy ráadás előtt.

 

Cohen egyik, ha nem legnagyobb titkát voltaképpen az első, szólóban előadott ráadás előtt (Motherless Child) maga is elárulja: „Nagyszerűek, nemde? – utal Guyra és Ronira. „Napról napra nézem ahogyan (fel)nőnek, és magam is igyekszem nőni velük. Soha nincsen vége, nem igaz?” Ez a belső, intellektuális indíttatás a felhangzó zene rétegeiben állandóan kitapintható. A másik, ennél triviálisabb „titok”, hogy Avishai két-három évente cseréli zongoristáit. A közel-keleti zenei palettát nem ismerve szinte hihetetlenül gazdagnak tűnik az a zongoristavilág, amelyet Cohen közkincsé tett eddigi lemezein vagy koncertjein. Alighogy megismertük Elchin Shirinov-ot Azerbajdzsánból, most itt van Moskovich (szintén Azerbajdzsánból), hogy Nitai Hershkovitsot már ne is említsem Izraelből – és akkor Shai Maestroról már tényleg ne is essék szó! És persze még ezernyi titka van Avishainak, amelynek mindegyikét talán maga sem ismeri, annyira természetesen árad belőle a zene – a harmadikat viszont csak a következő koncertje után írom meg!

 

A GetCloser Concerts szlogenjében pedig egész nyugodtan megbízhatnak: „Napjaink és a jövő sztárjait hozzuk el a minőségi zene kedvelőinek.”

 

Előadók:

Avishai Cohen – bőgő

Guy Moskovich – zongora (első felkonferáláskor még „dobokon” – azok a ritmusok)

Roni Kaspi – dobok