Veronica Henry: Az élet vidéken

Egy sorozat második kötete Az élet vidéken, de önállóan is olvasható. Lemaradtam az első részről, de így is kerek, egész történetet kaptam Veronica Henrytől, önmagában is megállja a helyét a sztori. Kellően izgalmas, és maximálisan kikapcsol.

Az álmosnak korántsem mondható kisvárosban, Honeycote-ban mindig történik valami. A helyi sörfőzdének az új befektetője révén esélye nyílik a túlélésre és az újranyitásra. Ehhez keresik a megfelelő embereket, akik felvirágoztatnák a helyet az izgalmas ötleteikkel. Egy házaspárra esik a tulajdonosok választása: Suzanna és Barney remek ajánlólevéllel érkezik. Ám egy családi tragédia beárnyékolja a mindennapjaikat, amelyet nem lehet túl sokáig titkolni. A városba költözik még a frissen elvált Ginny az érettségi előtt álló ikerlányaival, illetve Damien, az éjszakai bárokat üzemeltető üzletember, aki épp új életcélt keres. A városkában amúgy is mindig történik valami, egy csomó elvarratlan szál lebeg mindenfelé, és a sok új szereplő csak tovább bonyolítja a helyzetet. A vidéki élet esszenciája, a közvetlenség, a mindenki ismer mindenkit életérzés eleinte segíti az új karakterek beilleszkedését és a továbblépésüket, de később komoly konfliktusok forrása lesz.

Kívülről szemlélve mindenki élete habos-babos, tökéletes, irigylésre méltó. Ám ahogy egyre jobban megismerjük a szereplőket, úgy bukkannak a felszínre az elfojtott vágyak, a ki nem mondott szavak, amelyek megkeserítik a mindennapokat, a kommunikáció hiánya, amely szép lassan felőröli és megsemmisíti a legstabilabbnak tűnő kapcsolatokat is. Adott jó néhány összeillő pár, akik harmonikus kapcsolatban is élhetnének. De Veronica Henry valamiért egy nagyon kegyetlen macska-egér játékot kezd el velük játszani, amelynek a hatására minden összedől körülöttük. Elérhetetlen álmokat, csodavilágokat mutat meg nekik, amelyhez az út a régi kapcsolatok felrúgásán keresztül vezet, az újdonság varázsa bódítóan hat a karakterekre. Mi, olvasók, pedig csak ülünk, és tehetetlenül végignézzük, ahogy mindenki a vesztébe rohan, és sorra hozzák a szereplők a rosszabbnál rosszabb döntéseket. A végeredmény: egy alaktalan cukormassza, ami inkább keserédes, mint finom. Ebből a nagy gubancból aztán valahogy az utolsó oldalakra sikerül a szerzőnek kisimítania pár szálat és megerősödve visszarendezni az eredeti helyére – mintegy példát mutatva és üzenve a küzdés és a kitartás fontosságáról.

Először komolyan megijesztett Veronica Henry, a borító alapján egy csendes, unalmas is kötetre vártam, ehhez képest nagyon alacsonyan szállnak a kibiztosított kézigránátok. Ráadásul nem is egy repül felénk, hanem fejezetenként több is érkezik. A robbanások utáni pillanatkép kaotikus, sokáig elképzelhetetlen, hogyan tud úrrá lenni az elszabadult és összegubancolódott szálakon a szerző. A jó hír, hogy megoldja, és a végére, ha nem is teljes happy endet, de ahhoz nagyon közeli állapotot kapunk. Szívből ajánlom mindenkinek, aki kicsit eltérne a sablonos romantikus kötetektől és megismerkedne egy új hanggal.