Radek Rak: A kígyószív legendája

Radek Rak, a kortárs lengyel irodalom legújabb csillaga nem csak abban hasonlít honfitársához, a Nobel-díjas Olga Tokarczukhoz, hogy a most bemutatandó, A kígyószív legendája című könyvéért szintén elnyerte a rangos Nike-díjat, de abban is, ahogy ezt a vaskos (majd’ félezer oldalas) kötetet felépíti emberismeretből, mitológiából, történelmi tényekből és áradó fantáziából.

 

A kígyószív legendája a lengyel nemzetté válás és a lengyel történelem talán legsötétebb korszakába röpíti vissza az olvasóit, hiszen a 18. század végétől az 1846-os parasztlázadásig terjedő cselekmény során az osztrák megszállás alatt álló Galíciában nyoma sincs még egységes nemzetnek, mindössze pár ezer főnyi, a császárt gyűlölő lengyel nemes élősködik szinte sötét középkori módon a sok százezernyi lengyelül beszélő, ám magát gyakorlatilag identitás nélkülinek tekintő parasztságon (a nemes robotra kötelezheti, saját szakállára megadóztathatja, megkorbácsoltathatja, vagy akár ki is végeztetheti a „tulajdonában álló” embereket), miközben a két csoportot nevetve kijátssza egymás ellen az a maroknyi osztrák hivatalnok, akik a kietlen és elmaradott tartományt irányítják. Bár számunkra ez a korszak és ez a terület sem lehet túl ismerős, de a könyv végén szerencsére egy bőséges végjegyzet segít eligazodni az eseményekben.

 

A könyv két társadalmilag egymástól igen távol álló ember életét követi nyomon, akik sorsa viszont menthetetlenül egybefonódik a nyers realizmusba oly gyakran beszűrődő mesei tájon. Az egyikük a szegény paraszt és „sábeszgój” Jakób Szela, aki fiatal kora óta a helyi zsidó kocsmáros szolgája, a másikuk pedig a környék könyörtelen földesura, Wiktoryn Bogusz, aki bárkit bármikor bármiért kegyetlenül megkorbácsoltat, ha éppen úgy tartja a kedve.

 

"És Chana lecsúsztatta a hálóing egyik pántját. Aztán a másikat. Azután kigombolta a felső gombokat, és megállt Kóba előtt, deréktól fölfelé teljesen meztelenül. Gyönyörű válla volt, de csúnyácska, háromszög alakú melle, túl nagy és túl sötét bimbóval. Kóba már-már kezdte mondani, hogy nem, nem akarja, hogy nem lehet, ámde mások az éjszaka törvényei, és mások a nappal törvényei. Nem mondott hát semmit, mert tudta hogy igen, hogy akarja, és tudta, hogy lehet.
A lány azonban egyszer csak benyúlt a két melle közé és kiemelte onnan a szívét, amely kicsi volt, rakoncátlan, és tollak borították.
— Ez a tiéd — mondta.
Kóba fogta a szívet, de nem felelt egy szót sem, csak állt ott a tetőn, nem túl bölcs arckifejezéssel. Chana szíve volt a legutolsó, amire vágyott volna a lánytól. A mellét akarta, meg a vállát, a parazsat akarta a combja között. De nem a szívét."

 

A történet elején még jobbára a realizmus uralkodik, így ezekben a rövid fejezetekben megismerhetjük a szereplőket, a naiv és álmodozó Jakóbot és a részeges szoknyapecér Wiktorynt, illetve a közvetlen környezetüket, na meg ezt a brutális egyszerűséggel (egyetlen szabály érvényes: a földesúrnak mindig igaza van) működő világot. Ahogy Rak mesél, szinte élményszámba megy, és azt kell mondjam, rég olvastam már olyan művet, amely ennyire gyorsan képes magába rántani az olvasóit. Ahogy azonban a fiatal Jakób Wiktoryn jóvoltából egymás után elveszít mindent, ami valaha fontos volt a számára, egyre sűrűbben köszönnek be a mesei elemek, és egyre sűrűbben találkozunk egymásnak sokszor gyökeresen ellentmondó mesékkel, legendákkal, és így a mű közepe tájára eljutunk a legendás Kígyókirály birodalmába is, ahol azonban olyan dolgok történnek, amelyek egy egészen meghökkentő és irtózatos fénytörésben fogják láttatni a mű második felének bosszútörténetét, amelyben az osztrákok által feltüzelt parasztok szörnyű bosszút állnak az őket addig elnyomó földesurakon.

 

A szerző történetvezetése is roppant különös, hiszen nem elég, hogy az egész regény során folyamatosan a nyers realizmus és a legcsodálatosabb mesei világ között ingázunk, de az „azt beszélik” kezdetű fejezetek tökéletesen rájátszanak az emberi szóbeszéd természetére is, így egy-egy dolgot, akkor két-háromféleképpen is meghallgathatunk, és sosem tudjuk meg a valódi „igazságot”, már amennyiben ezen a furcsa tájon van egyáltalán olyan, hogy igazság. Ennek köszönhetően pedig sokszor olyan – valljuk be, sokszor teljességgel indokolatlan – kanyarokat vesz a történet, hogy az olvasó nem győzi kapkodni a fejét, ám az író mindezt olyan élvezetesen tálalja, hogy egyáltalán nem tűnik hibának.

 

A Metropolis kiadó iszonyat erősen indította a 2023-as évet, hiszen a szenegáli-francia Boris Diop és az olvasóit sokszor az orruknál fogva vezető horror-regénye (Éjjel minden vér fekete) után Radek Rak személyében ismét egy olyan magyarul eleddig ismeretlen alkotót hozott be a köztudatba, akit egész egyszerűen ismerni kell. A kígyószív legendája, ha nem is hibátlan, de így is nagy mű, ami bízom benne, sikert arat.