David Diop: Éjjel minden vér fekete

Az elnyert rangos díjakat tekintve az utóbbi évek kötetei közül messze kimagaslik a francia-szenegáli David Diop Éjjel minden vér fekete című műve, amely nem csak a Goncourt des Lycéens-t tudhatja magáénak, de többek közt a Nemzetközi Bookert, vagy a Los Angeles Times Szépirodalmi Díját is. Arról pedig, hogy ezek a kitüntető díjak milyen jó helyre is kerültek, immár a hazai olvasók is megbizonyosodhatnak, hiszen az idei év elején a Metropolis kiadónál megjelent az 1966-os születésű alkotó vékonyka kötete.

 

A mindössze 150 oldalas (ám ennél jóval rövidebbnek érződő) mű egy eddig kevéssé – ám az utóbbi időkben egyre inkább – feldolgozott témát állít a középpontba, mégpedig a fekete-afrikai gyarmatlakók kényszerű szerepvállalását az I. világháború poklában. A meglehetősen baljós és költői című kisregény az orális történetmesélés legszebb hagyományaihoz nyúl vissza, hiszen az egész nem más, mint egy sodró lendületű és repetitív ismétlésekkel teli monológ, melyben az alig húszéves Alfa Ndiaye számol be arról, miért nem teljesítette kínok között haldokló gyermekkori barátja utolsó kérését, és miként vált belőle az ellenséget tizedelő, megkínzó és brutális módon megcsonkító „kísértet”.

 

„… tudom, megértettem, nem lett volna szabad. Én, Alfa Ndiaye, az öregember fia megértettem, nem lett volna szabad, Isten a megmondhatója, tudom. A gondolataim csak az enyémek, azt gondolhatok, amit csak akarok. De beszélni nem fogok. Azok, akiknek elmondhattam volna a titkos gondolataimat, a bajtársaim, akik annyira eltorzulva, megnyomorodva, kibelezve végzik, hogy Isten szégyenkezve nézi, ahogy megérkeznek a Paradicsomba, vagy az Ördög örömmel, ahogy a Pokolba, nem tudják meg, ki vagyok valójában. A túlélők semmit sem tudnak meg, öreg apám semmit sem tud meg, és anyám, ha még az élők sorában van, semmit sem sejt meg. A halálom terhére nem rakódik a szégyen terhe is. Nem is sejtik majd, mit gondoltam, mit tettem, mire vitt rá a háború, Isten a megmondhatója, sértetlen marad a család becsülete, a becsület látszata.”

 

Alfa monológja egyszerre töredezett és magával ragadó, szólamaiban és történéseiben folyamatosan ismétlődő, és rövid idő alatt képes berántani az olvasót a háború nyers valóságába és a fiú egyre inkább fokozódó őrületébe. Ráadásul ezek a brutális részletek sokszor el is terelik az olvasók figyelmét, és miközben mi éppen valamilyen szörnyűségen borzongunk, lehetséges, hogy már valami sokkal szörnyűbb készülődik a háttérben, amit észre sem veszünk.

 

Diop műve a maga rövidsége ellenére is kimondottan mély és gazdag olvasmány, hiszen nem csak egy harctéri horrort kapunk, melyben egy fiatal fiú még saját katonatársai számára is elborzasztó gyilkosságokkal és csonkításokkal igyekszik vezekelni bűneiért, de a visszaemlékezések révén, melyekben megismerjük Alfa múltját, új és új jelentésrétegek rakódnak az eddigiekre, sokszor megidézve többek között a nyugat-afrikai legendák világát is.

 

A francia-szenegáli David Diop tényleg nagyot alkotott ezzel a nyúlfarknyi kötettel, amely lehet, hogy alig egy-két óra alatt elolvasható, de az biztos, hogy még ezután is sokáig az olvasóval marad.