Jaume Cabré: Őméltósága

Az 1947-es születésű Jaume Cabré már hosszú évtizedek óta a katalán irodalom talán legnagyobb és nemzetközileg is legismertebb alakja, akinek főbb művei szerencsére már egy ideje magyarul is elérhetőek, így az az Én vétkem is, amely többek között a forma és a tartalom tökéletes elegye, és a 2010-es évek egyik legragyogóbb nagyregénye.

Bár Cabré korábbi kötetei, ha elvétve is, de megtalálhatók voltak az antikváriumok polcain, a hazai olvasók nagy szerencséjére a Jelenkor kiadó kézbe vette a katalán szerző életművét, így a tavalyi év végén az oeuvre egy viszonylag korai, 1991-es darabja, az Őméltósága is új köntösben kerülhetett az olvasók kezébe.

Ha fentebb azt írtam, hogy az Én vétkem a forma és tartalom tökéletes elegye, akkor az Őméltóságáról elmondható, hogy a formája (értsük ez alatt a felépítését, a nézőpontjait, a nyelvezetét és a hangvételét) már közel tökéletes, azonban a tartalom még csak félúton van efelé. Ám jelen esetben ezt egyáltalán nem szántam negatív élű kritikának, hiszen soványka történet ide vagy oda, Cabré stílusa képes olyannyira magával ragadni az olvasókat, hogy ez nagyon fel sem tűnik.

Történetünk 1799 utolsó heteiben játszódik, amikor is az éppen Barcelonában fellépő francia énekesnőt, Marie de l’Aube Desflors-t, „Orleans csalogányát” valaki brutális kegyetlenséggel meggyilkolja az éjszaka közepén, és a gyanú gyorsan a fiatal Andreu Perramonra terelődik, aki egykettőre egy sötét cellában és nagyvilági intrikák kereszttüzében találja magát. De mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez bő háromszáz oldalas történet e miatt a felütés miatt egy krimi lenne, nagyot téved. Ugyanis Cabrét szinte egyáltalán nem érdekli a gyilkossági szál, hiszen ő a maga aprólékos és végtelenül kimunkált módján inkább egy társadalmi tablót fest meg a lapokon, amely a maga maró iróniájával és kegyetlen realizmusával nagyon is sötét képet mutat a 18. század végének katalán felső tízezréről.

Bár első ránézésre alig-alig történik valami, Cabré a maga furcsa nézőpontjaival, gondosan megkomponált váltásaival és kiszólásaival egészen mélyen be tudja vonni az olvasóit ebbe a pompával és rothadással, szépséggel és gyalázattal teli, mai szemmel nézve nagyon is egzotikus világba, és miközben ámuldozunk a különféle írói bűvészmutatványokon, sokáig fel sem tűnik, hogy a szerző még a cselekmény szintjén is az orrunknál fogva vezet bennünket…

Az Őméltósága hiába korai darabja Jaume Cabré életművének, minden apróbb hibájával együtt is egy kimagasló és kimagaslóan élvezetes alkotás, amelyben már egy írói eszköztárát magabiztosan és őrületes precizitással kezelő alkotót ismerhetünk meg, aki nem csak ragyogóan ábrázol igen emlékezetes és sokszor visszataszító karaktereket, vagy repít bennünket vissza jó kétszáz évvel az időben, de egy olyant is, aki tökéletesen ismeri magát a nagybetűs Embert. Ez egy olyan kötet, amit megint csak nyugodt szívvel tudok ajánlani.