Főkép

Anne Tyler számos könyve várja már mióta a polcomon, hogy végre elolvassam őket. Nick Hornby tehet róla, hogy ott vannak, ő írta, hogy mennyire szereti az írónő könyveit. Most, hogy végre elolvastam egyet, értem is, miért. Hozzátéve, hogy bár van itt is humor, messze nem olyan humoros, mint Hornby. Cserébe még nálánál is jobban ismeri az embereket.

 

Ez az 1985-ben (s magyarul öt évre rá) megjelent regény legalábbis alapvetően hétköznapi emberekről szól, legyen bármennyi furcsaságuk is, de hát nem őrült-e mindenki egy kissé, ha közelebbről megnézzük? A főszereplő, Macon Leary amerikai, de mintha brit lenne: megrögzött szokásai szerint él, méghozzá abból, hogy útikönyveket ír az elfoglalt amerikai üzletembereknek, akik röpke üzleti útjaikon szeretnének elkerülni minden kényelmetlenséget, és se idejük, se igényük nincs a más helyek sajátosságaira, hanem ugyanazt akarják megkapni, mint otthon. Elég bizarr elképzelés, de van benne ráció. Sőt, Maconben szinte csak az van. Máskülönben már beleőrült volna, hogy tizenkétéves fiukat megölték egy bolti lövöldözésben...

Azt, látszólag legalábbis, rezignáltan fogadja, hogy a felesége képtelen feldolgozni ezt a tragédiát, s ennek folyományaként elhagyja. Persze az olvasó látja, hogy valami nem stimmel, s idővel Macon is rájön erre. De hogy valami, hm, történjen is a regényben, arra jó sokat kell várni. Nem mai tempójú sztori ez, de ettől is csak hitelesebbnek hat – miért lenne egy negyvenes, meglett, gyászoló férfi élete pörgős?

 

Pl. azért, mert találkozik egy kissé bolondos kutyakiképző-nővel, Muriellel, aki kb. mindenben az ellentéte, és valamiért úgy dönt, Macon közveszélyes kutyáján (Edward) kívül a férfinak is szüksége lenne az ő segítségére. Ez ugye elég tipikus romantikus sztoris felütés, de Anne Tyler nem azért lett Nick Hornby kedvence, mert kliséket halmoz. Illetve de: nagyon is valóságos, reális, amit ír, amiben az is benne van, hogy minden szereplőről kiderül, hogy végül is csak ember, jó meg rossz tulajdonságokkal, meg az is, hogy a valós életben elég ritkán történnek a dolgok varázsütésre, egyik pillanatról a másikra. (Ahogy írja is: „A filmekben és effélékben aki gyökeresen meg akarta változtatni az életét, az megváltoztatta, és kész. Otthagyott csapot-papot, és sose tért vissza; vagy megházasodott, és boldogan élt, míg meg nem halt. A való életben nem ilyen egyszerűek és egyszeriek a dolgok.”)

Macon és Muriel, de a többi szereplő (ideértve Macon feleségét) élete is természetes tempóban alakul, akkor történik bármi, amikor megérik rá az idő. Anne Tylernél a varázs abban áll, hogy milyen mélységesen és milyen megértéssel ismeri az embereket. S minderről nem is idézetgyűjtemény jelleggel ír, de azért volt nem egy gondolata, amit magam is úgy gondolok már egy ideje, mégsem láttam még így leírva, ilyen jól megfogalmazva sehol.

 

Még akkor is, ha Somogyi Pál László fordításában vannak kifejezések, melyek már '90-ben is avíttasnak, régiesnek hathattak, hát még mai szemmel. De ettől még ízes, szép fordítás, csak rá kell érezni.

 

A regényből '88-ban film is készült, melyért Geena Davis megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat.