Főkép

Az izlandi írónő hazánkban valószínűleg bekerült abba a skatulyába, hogy ő Jón Kalman Stefánsson felesége. Ez egyszerre áldás és átok is számára, hiszen így bizonyára jobbak az eladási mutatói, viszont kérdés, hogy mennyire saját maga miatt veszik meg a könyveit. Márpedig úgy érzem, hogy Björnsdóttir maga is erős író, még ha nem is annyira kiugró, mint férje, de szégyenkeznie semmiképpen sincs oka.

 

Az mondjuk bitangul érdekelne, hogy az izlandi házaspár írói nyelvezete melyikőjük alkotása, mert már az első mondattól fogva szembetűnő a hasonlóság (konkrétan rendszeresen elfelejtettem, hogy ez nem egy Stefánsson regény). Egy jól harmonizáló pár esetében ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, és szerintem egyértelművé teszi, hogy ebben mindketten benne vannak, mert azt viszont elég valószínűtlennek tartom, hogy egy író ekkora terjedelemben ennyire igába hajtsa a fejét, ha ahhoz eredetileg semmi köze sincs (na jó, Márai is megcsinálta a Szindbád hazatér esetében, de azt a regényét hommage-ként írta).

 

Aztán azon túl, hogy a házaspár mindkét tagja az izlandi embereket és gondolkodásukat vizsgálja, véget is ér a hasonlóság közöttük, hiszen gyökeresen máshogy teszik ezt: míg Stefánsson saját karaktereit a mi teljesen hétköznapi világunkban a múlton keresztül építi a jelen embereivé,  addig Björnsdóttir alig nyújt betekintést szereplőinek múltjába és egy rendkívüli helyzetre adott válaszaik és tetteik alapján bontja ki karaktereit. Az izlandi írónőnél nagyobb szerepet kap a külvilág és annak eseményei, és nagyobb hangsúlyt fektet a történetben a sziget politikai átalakulásának kibontására is.

 

Szokás azt gondolni, hogy az ember igazi jelleme vészhelyzetben mutatkozik meg - Björnsdóttir pedig ezt nem csak a szereplőkre, hanem az általuk átalakított politikai rendszerre is alkalmazza. A története egyszerre izgalmas az egyén és a a társadalom szintjén is: miközben – állítólag – mindenki csak a megfelelő megoldást keresi a rendkívüli problémára, személyes tetteik következményeivel is meg kell küzdeniük, Björnsdóttir pedig nem finomkodik: nem próbálja felmenteni a főszereplőket, kegyetlenül szembesíti őket tetteik következményeivel és gondolkodás nélkül löki át azon a ponton, ahonnan számukra már nincs visszatérés. Számomra inkább a mellékszereplők szintjén bicsaklik meg a regény, mert azok inkább csak archetípusok, az egész probléma lehetséges megoldásának egy-egy, gyakran gyökeresen ellentétes aspektusát képviselve, de az sosem derül ki, hogy miért gondolkodnak úgy, ahogy. Ugyan egy szinten megértem, hogy az írónő miért nem bontja ki őket jobban, fájóan tátong a politikai szálban ez a féle üresség.

 

Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik Stefánsson regényeinek nyelvezetét, illetve magukat a könyveit, és azoknak is, akiknek kicsit unalmasok az izlandi író történetei és extravagánsabb cselekményre vágynak, mert Björnsdóttir könyve egyértelműen minőségi irodalom: nem csak emberi főszereplői, de a politikai és a társadalmi átalakulás igencsak elképzelhető ábrázolása miatt is.