Főkép

Az 'all-star' szaxofon, zongora, bőgő és dob kvartett Joshua Redman vezetésével 1993-ban indult és első albumukat, a MoodSwing-et követően huszonöt évvel később egyenrangú partnerekként álltak újra össze egy második körre, a RoundAgain-re. A MoodSwing kvartett ezt követően tervezett turnéját végül el kellett halasztani, de most végre adódott az új lehetőség és akkor már kiadtak sebtiben még egy lemezt is, amelynek a felvételei egy időre esnek az előzőével.

 

Az új album kizárólag Redman szerzeményekből áll: a dalok tiszta harmóniákból nyerik el formájukat, Josh precíz, jól artikulált és finom hangokkal jelöli meg kontúrjukat. McBride bőgőn és Brian Blade dobokon pedig kidomborít minden fordulatot és hangulatváltozást, miközben lenyűgöző párbeszédet folytatnak az erős basszus-ellenpontok, cintányércsengések, lábdob és sétáló basszusvonalak mentén.

 

A szólók egyenlő arányban oszlanak meg Redman és Brad Mehldau zongorista között. Az átmenetek azonban távolról sem megjósolhatóak, folyamuk erősen intuitív, és éppen ezért fenséges. A közeliség és ismertség melege hatja át a stúdiófelvételek hangját, amelyeket két napon keresztül a New York-i Sear Sound Studio C-ben örökített meg James Farber mérnök/társproducer Redmannel, aki a muzsika keverésében is részt vett. 

 

A modern jazz négy mestere nagy örömünkre Budapestre is ellátogatott a Művészetek Palotájába november 3-án. A baráti közeliség a színpadon fizikailag is megjelent: a Bartók Béla Hangversenyterem óriási színpadának középpontjára szinte összezsúfolódott a négy muzsikus, hogy a hangszerek együttes origójából bontakoztassa ki az eddig csak lemezeken csodált kompozíciók logikáját, lehengerlően dinamikus és finom összjátékkal. Élőben nagyobb tereket nyitottak maguk előtt, McBride több szóló szerephez jutott, amelyek során a rá jellemző, vastag és tömören hangzó, de nagyon konkrét, jól körülhatárolt és tisztán kijátszott hangú futamokkal operált. Redman szólói szinte önmagukban ellopták a show-t: ahogyan a most megjelent albumon, dallamos hangsorok füzérjeit kötötte egymásba, időnként úgy, hogy a szóló végén a témát jelzésszerűen vagy egy oktávval magasabban a szólójáték természetes következményeként mutatta be, amihez McBride teljesen spontánul, uniszónóban kapcsolódott, Blade pedig mesterien, ritmikusan reflektált. Mehldau is, mint mindig, elbűvölő volt: Glenn Gouldhoz hasonlóan nagyon alacsonyan ült a zongora klaviatúrája előtt és rendkívül lazán, mintegy a zongora természetes kiterjesztéseként hullámzottak kezei a billentyűkön. Miközben a jobb kéz melodikusan oldotta fel a bal kéz által kreált disszonáns harmóniákat, olyan ritmikus magabiztossággal variálta a kettő tempóit, amire talán rajta kívül más nem is lenne képes. És persze mindezt egy olyannyira kifinomult zenei ízléssel, ami szinte már egy saját esztétikai kategóriává vált a jazz-en belül. 

 

Ehhez hasonló élményre tehetnek szert az idén megjelent album hallgatói is, főként az utolsó témával, ami egy 2007-es koncertfelvétel. De csak hasonlóra: ez a muzsika ennek a négyes fogatnak az előadásában bár a korongon is élénk, élőben nem csak az anyagot, hanem a hallgatóságot is képes átformálni.

 

Előadók:

Joshua Redman – szaxofon

Brad Mehldau – zongora

Christian McBride – bőgő

Brian Blade – dob

 

Elhangzó szerzemányek:

1. Long Gone

2. Disco Ears

3. Statuesque

4. Kite Song

5. Ship to Shore

6. Rejoice