Főkép

Ahogy szép lassan megérkezik az ősz, az utóbbi évekhez hasonlóan szerencsére idén sem maradunk új Jón Kalman Stefánsson kötet nélkül, melyet ezúttal a Typotex kiadó hozott el a hazai olvasóknak, immáron szokás szerint Patat Bence értő tolmácsolásában. A szeptember közepén megjelent Csillagok sercegése az izlandi szerző életművének viszonylag korai darabja (eredetileg 2003-as), ám minőségben egy hajszálnyival sem gyengébb, mint az őt úgy igazán világhíressé tévő darabok, legyen az A halaknak nincs lába, vagy az Ásta.

 

Elmondható, hogy bár Stefánssonnak van egy olyan markáns és jól felismerhető stílusa, amely minden egyes regényének a sajátja, de a művei így is viszonylag széles skálán mozognak. A Csillagok sercegése talán a Keflavík-duológiához (a már említett A halaknak nincs lábukhoz, illetve A mindenséghez mérhetőhöz) áll a legközelebb, és az itt elmesélt történetek bár százötven évet, négy generációt és közel tucatnyi főbb szereplőt ölelnek fel, de igazából közülük hárman válnak valódi főszereplővé: az ezredforduló utáni jelenből a saját ’70-es évekbeli gyerekkorára visszaemlékező író (a szerző alteregója), és az ő 20. század elején élt dédszülei, a hirtelen és általában meggondolatlan ötletektől vezérelt ingatlanközvetítő dédpapa, és a hozzá minden rossz és viszontagság ellenére hűséges felesége.

 

Aki jól ismeri a már lassan itthon is kultszerzői státuszba emelkedő Stefánsson eddigi munkásságát, azt nem igazán érheti meglepetés, hiszen a most megjelent regényben is éppen úgy központi szerepet kapnak az élet legfőbb dolgai (az élet, a szerelem és a halál), mint a korábbiakban, és éppen úgy táncolunk az izlandi szerző költői szavain a nagy végletek között, mint már megszokhattuk. Stefánsson ezenkívül úgy tud mindvégig zseniális és magával ragadó történeteket mesélni, hogy közben nem felejtkezik el a realitásokról sem, és talán éppen ezért lesz ez a mostani röpke 180 oldal is ennyire fájdalmasan szép.

 

„Lehet, hogy Anya magányos. Biztos kellemetlen a koporsóban feküdni, sötét van, és olyan szűk a hely, hogy felülni sem tud, hogy olvasson, tornagyakorlatokat sem tud végezni, gitározni meg főleg nem, ezért is hagyta itt a gitárt a tárolóban.”

 

Ráadásul, ahogy olvassuk a saját gyermekkorára, a hétévesen elveszített, egyébként is elég hányatott sorsú édesanyjára, és a helyzettel boldogulni nem igazán tudó édesapjára, valamint saját világgal való szembesülésére visszaemlékező narrátor, valamint a valószínűleg mániás-depressziós és az alkohol vonzásából szabadulni képtelen dédapa és az egyenes gerincét mindig megőrizni képes dédanya történetét (na meg a számtalan egyéb még megjelenő mikrotörténetet), ha kellően figyelmesek vagyunk, számos olyan jelenet csíráját is észrevehetjük, amelyeket Stefánsson a későbbi műveiben bontott ki igazán.

 

Nagyon úgy tűnik, hogy Jón Kalman Stefánsson nem igazán tud bakot lőni, mert a Csillagok sercegése is éppen olyan letehetetlen és magával ragadó, mint bármely korábbi. Azt hiszem, már most kijelenthető, hogy az izlandi új regénye is nagy siker lesz.