Főkép

Az idei, magyar szerzők által írt szépirodalmi kötetek közül az egyik általam leginkább várt mű Moesko Pétertől az Őszi hó volt (talán Nagy Gerzsontól az Ablak az Ontario-tóra volt még ennyire elől a személyes listámon), ugyanis az elképesztően erős pályaindító kötete, a Megyünk haza után nagyon kíváncsi voltam arra, ezúttal mivel fog kirukkolni a fiatal szerző, és hogyan fog megbirkózni a regényformával az eddigi zseniális és szinte hibátlan kisprózák után.

 

Bár már korábban elolvastam tőle szinte minden megjelenést, de azt kell mondjam, Moesko új kötete mégis nagyon meglepett több értelemben is. Hogy mást ne is nagyon említsek, az 1990-es születésű szerző ugyanis a regényformából is adódóan hátat fordított a rá eddig nagyon is jellemző feszesebb szerkezeteknek, és ezúttal egy olyan szöveget rakott le az asztalra, amelyben bőven vannak – igaz, realista módon - üresjáratok, és amelynek a nyelvezete is szintén sokkal kevésbé feszes és kevésbé plasztikus, mint amit már megszokhattunk a kisprózáiban.

 

Moesko Nagy Gerzsonhoz hasonlóan szintén egy, a budapesti egyetemisták világában játszódó történetet írt meg, ám úgy érzem, sokkal kevésbé mélyre menőt, mint a szintén második kötetes pályatársé; az Ablak az emlékezet működésének kutatásával, nyelvi letisztultságával, illetve a történetszálak közötti utaláshálóval egyszerűen egy sokkal mélyebb alkotás. És mivel nem sokkal Moeskóé előtt fejeztem be Nagy művét, így talán sokkal inkább érzékelhetővé váltak számomra az Őszi hó kisebb-nagyobb hibái.

 

A regény története mindössze annyi, hogy három igen-igen különböző fiatal, a félénk, visszahúzódó és a saját homoszexualitására még csak nemrég ráébredt Marci, az ő gyerekkori barátja, a nagydumás és elég megbízhatatlan szívtipró, Norbi, valamint a hányatott sorsú Kata az egyetemi tanulmányaik révén egymás közelébe kerülnek, és miközben túljutnak a fiatal felnőttlét kihívásain (előbb a vizsgákon, az önálló életen, az első munkahelyeken és szerelmi csalódásokon), hol közelebb kerülnek, hol eltávolodnak egymástól, ám persze végül mindig ott vannak a másiknak, ha igazán kell. Igazán nagy csavarokra, szövevényes és sokfelé ágazó sztorira ne is nagyon számítsunk, ugyanis Moesko vérbeli realista módon mindvégig a hétköznapokra, és ezekre az önmagukban apró, ám mindenki számára fontos témákra koncentrál.

 

Bár mindez jól van megírva, de néhol mégis úgy éreztem, hogy amit olvasok, kevés. Bár vannak komoly kihívások a szereplők életében (Marci mássága, és ennek feldolgozása, vagy Norbi és Kata hullámzó kapcsolata), ám ezen a háromszáz oldalon ezek mégis sokszor eltűnnek a felszín alatt, és ezt nem menti meg az itt-ott előtűnő elbeszélői játék (az E/1-es és E/3-as elbeszélői mód váltogatása), vagy a felcímkézést bátran vállaló (ebben a műben kimondottan nyíltan és szókimondóan ábrázolt homoszexuális aktusokokról, többek között meleg pornófilmforgatásról is olvashatunk) történetvezetés sem.

 

Számomra kicsit olyan érzés volt, mintha az Őszi hó lenne az ígéretes debütáló kötet, és a Megyünk haza pedig a befutott író könyve. Ennek tükrében pedig úgy gondolom, hogy (egyelőre?) talán a kispróza Moesko Péter igazi terepe. Igaz, összességében a maga lassúságával, hiteles életképeivel az Őszi hó is mindenképpen egy ajánlható és általam is ajánlott kötet.