Főkép

Amit két évvel ezelőtt az első regénye megjelenésekor már megelőlegeztem Nagy Gerzsonnak - miszerint kimagaslóan nagy írói potenciál van a debreceni születésű szerzőben -, a második regénye elolvasása után számomra már kész bizonyosság, hiszen nem csak az új hőse lépett a felnőtt korba, de írói értelemben Nagy is. Az Ablak az Ontario-tóra eddig nálam az év legjobb magyar könyve.

 

Azt már a Délután apámmal olvasása közben is pontosan lehetett érezni, hogy az a mű sokkal több, mint szimpla nosztalgikus múltidézés (igaz, így értelmezve is tökéletesen működött), de az Ablakot olvasva még határozottabban kiviláglik, hogy a ’90-es évek budapesti egyetemista világának plasztikus megidézése ide vagy oda, de az előzőhöz hasonlóan az új regény is leginkább az egyéni emlékezetről, az emlékezet működéséről és személyiségünkre gyakorolt hatásáról szól.

 

Nagy története két, egymástól évtizednyi távolságra lévő és egymást gyors egymásutánban váltó szálon játszódik. Az egyik a ’90-es évek közepe táján kezdődik, ebben a vidékről frissen felkerült András út- és szabadságkereséséről, szerelmeiről, egyetemista életéről mesél nekünk egyes szám első személyben, míg a másik a 2000-es évek közepén, Kanadában veszi kezdetét, mikor már András ugyan még fiatal, ám már tökéletesen illúziómentes felnőttként egy multinacionális cég pénzügyi részlegén dolgozik, és a számára sokszor nehezen értelmezhető idegenbe vetődve végül eljut egy olyan pontra, amikor már nem halogathatja tovább, és kénytelen lesz szembe nézni saját feldolgozatlan múltjával, elsősorban élete szerelme elvesztésével.

 

Világéletemben azokat az írókat tudtam leginkább tisztelni, akik valódi partnerként, gondolkodó lényekként kezelték az olvasóikat, és szerencsére elmondható, hogy Nagy Gerzson is egy ilyen író. Bár maga a cselekmény nem túl bonyolult, de a szerző mindvégig kerüli az egyszerű utakat, a könnyen jövő megoldásokat és olcsó katarzisokat. Már az első oldalaktól kezdve elengedi az olvasói kezét, és hagyja, hogy úgy rakjuk össze és úgy értelmezzük a szöveget, ahogy tudjuk, ahogy akarjuk, ahogy sikerül. Semmit sem kapunk készen, ezen az alig 270 oldalon mi is együtt küszködünk Andrással, hogy a két cselekményszint párhuzamait, ellentéteit, rímeit vagy ellentétpárjait felfejtve és értelmezve eljussunk a magunk Ontario-tavának partjára.

 

Bár mint már említettem, talán nem is elsősorban a történet a leginkább lényeges ebben a regényben, de ezzel együtt is azt kell mondanom, rég olvastam ennyire hihető, életszagú és magával ragadó cselekménnyel rendelkező magyar művet, mint Nagy alkotása, amelyben megvan minden, a már jól megszokott, szikár, eszköztelen, ám végtelenül plasztikus nyelv; a gördülékeny és a sodró erejű párbeszédek; az igazán komolyan vehető, hús-vér szereplők; a realista mód nem regényszerű fordulatok, és az olvasót megdolgoztató kihagyások, amelyek már önmagában nagyszerű alkotássá tennék az Ablakot, azonban engem talán az a stílus és az a hangulat fogott meg, amely segítségével a szerző úgy tudja életre kelteni és úgy tudja karnyújtásnyi közelbe hozni a múltat, úgy tudja elénk vetíteni ezeket az emlékezetbe toluló képeket, hogy közben azt is érzékelteti, amit itt olvasunk, soha többé nem jön, nem jöhet vissza már. Ráadásul úgy tud mindeközben ízig-vérig realista lenni, hogy mindvégig megmarad szövegének ködös, lebegő, álomszerű hangulata.

 

Nem ragozom tovább, azt hiszem, Nagy Gerzson realista, az emlékezet működését, egy fiatalember útkeresését és a ’90-es évek magyar valóságát tökéletesen bemutató műve vitathatatlanul meggyőző belépő szerzőjének a legjobb kortárs íróink közé. Gerzson, üdv a klubban!