Főkép

Már régen el akartam olvasni Narine Abgarjan Égből hullott három alma című kötetét, ugyanis az örmény származású orosz írónő hazai debütáló kötete olyan elsöprő olvasói sikernek örvendhetett, ami szinte példátlan. Mindenhol csak és kizárólag dicsőítő szavak, és úgy emlékszem, egyetlen negatív véleménnyel sem találkoztam. Aztán úgy alakult, hogy mivel az elmúlt hetekben jelent meg Abgarjan második kötete, az Élni tovább, úgy döntöttem, hogy inkább ezzel kezdem az ismerkedést az 1971-es születésű szerző írói világával.

 

Abgarjan az új kötetben az előzőben sokak által megcsodált mágikus realizmus helyett inkább a realizmusra helyezi a hangsúlyt, és egymással összefüggő, ám nagy, egységes egészet nem alkotó novelláiban egy számunkra meglehetősen távoli és egzotikus háború kulisszái mögé tekintve mutatja be, hogyan vészelték át a helyi civilek a több éven keresztül húzódó összecsapások borzalmait.

 

Habár az Élni tovább középpontjában az Örményország és Azerbajdzsán között kitört hegyi-karabahi háború áll, de az írónőt nem maga a háború, vagy a háború borzalmai érdeklik (azért számtalan gyomorforgató és naturalista részletet olvashatunk vele kapcsolatban), hanem az, hogy ezt hogyan lehetett túlélni, mi történt a hátramaradtakkal, akik akár több évtizeddel később is még mindig a maguk démonaival kénytelenek viaskodni. Elmondható, hogy bár rengeteg a halál (gyakorlatilag nincs olyan történet, melyben ne halna meg valaki), de ez a novellafüzér a halál helyett az élet(igenlés) kötete.

 

Abgarjan stílusa igen érdekes és különleges, elképesztően szép és kötői hangvételű leírások keverednek a legnagyobb szörnyűségekkel (Goretity József nagyszerű fordítása), és minden borzalom ellenére a hegyi-karabahi születésű szerző összes sorából süt, hogy élni igenis érdemes. A kis képzeletbeli faluban, Berdben élő összes ember minden sérelme, bánata és traumája ellenére egyenes, nyíltszívű és szerethető maradt, és bár szívük mindörökre vérezni fog a múlt miatt, de mégis bátran néznek szembe a nem túl sok jóval kecsegtető jövővel.

 

„A gyorsan sűrűsödő ég összezárja hideg tenyerét a szurdok fölött, vibrálnak a csillagok – mindegyik egy-egy összetört szív.

Nubar mama azt mesélte, hogy az összetört emberi szívekben olyan sok el nem pazarolt szeretet van, hogy az Isten, amikor majd eljön az ideje, felemeli őket az égre, és ragyogásukkal eloszlatják a reménytelen, tintakék homályt."

 

Azt hiszem, hogy éppen e miatt a stílus miatt, és éppen ezekért a szívfájdítóan megrajzolt pozitív alakokért szerethetik annyira Abgarjant, ám véleményem szerint éppen ez az oka annak, hogy az Élni tovább nem igazán tud mélyre hatolni és többnek lenni, mint ami. A szerző nem kezd semmit az örmények által elkövetett bűnökkel (az örmények semmilyen rosszat sem tesznek ezeken a lapokon, ők mindig áldozatai a szinte végig arc nélkül maradó azerieknek), és végig óvakodik attól, hogy kezdjen valamit a túlélőkben minden bizonnyal meglévő negatív, akár ártó szándékú érzésekkel.

 

Azonban mindezek ellenére is azt kell, mondjam, az Élni tovább egy nagyon is fontos és értékes kis kötet, amely lehet, hogy nem a legsokoldalúbban és a legmélyrehatóbban ábrázolja a háborúk túlélőinek lelki rezdüléseit, de hogy az egyik legszebben, abban biztos vagyok. Az Égből hullott három alma sikere után pedig minden bizonnyal meglesz a maga olvasótábora is. Én mindenestre ajánlom!