Főkép

Öt évvel a Világló részletek megjelenése után, és nem sokkal Nádas Péter 80. születésnapja előtt azt hiszem a legtöbb irodalombarátot óriási meglepetésként érte a hír, hogy a szerző egy majd’ félezer oldalas nagyregénnyel jelentkezik, ám talán senki sem gondolta volna, hogy a meglepetés nem csak a nem várt megjelenésnek szól, hanem annak is, hogy a Rémtörténetek sok szempontból egy olyan mű, amelyre még nem volt példa örök Nobel-esélyes írónk életművében. Az új regényében ugyanis Nádas több szempontból is kilép a komfortzónájából, ez viszont kimondottan jól áll neki.

 

Mint a vele készített interjúkból kiderült, a Rémtörténetek már bő fél évszázada foglalkoztatta a szerzőt, és a ’70-es években elkezdett – majd évtizedekre parkolópályára került – projekt végül az utóbbi években nyerte el végső formáját. A régi-új regény szinte teljes egészében egy Nádastól meglehetősen szokatlan környezetben, egy kis Dunakanyarban fekvő fiktív faluban játszódik, melynek többnyire egymással torzsalkodó lakóit követhetjük nyomon néhány napon keresztül (természetesen egy-egy szál ezúttal is visszanyúlik a régmúltba), hogy az alapvetően meglehetősen eseménytelen nagyregény végül egy címének megfelelő végkifejletbe torkolljon.

 

Ami ezen túl talán leginkább meglepheti az olvasót, az a szerzőt ismerőknek is szintén csak újszerű narráció, amely sokkal kevésbé stilizált, mint a korábbiak, és amely valahol félúton fekszik Oravecz Imre faluregényeinek és Závada Pál kollektív elbeszélői által használt nyelvezet között. A Rémtörténetek elbeszélői hangja bár folyamatosan csúszkál, és néha regisztert is vált, de amit hallunk, az talán leginkább a kis falu lakosainak értékrendjén szólal meg. Ez az „értékrend” pedig nem alapul máson, mint a más, a másik eltaposásán, leigázásán és megszégyenítésén, konzerválva ezzel évtizedekre az éppen fennálló, nem túl rózsás állapotokat. Ez a narráció egyszerre humoros és vulgáris (a kettő gyakran éppen egymásból következik), ám idővel pontosan arra hívja fel a figyelmünket, hogy az itteni gondok legfőbb forrása éppen a másik folyamatos lenézése, lekezelése és megalázása, az empátia akut hiánya.

 

A mű felépítése és a cselekmény (ilyet azért ne nagyon várjunk) kibontakozása meglehetősen furcsa és komótos, és el kell telnie jó kétszáz oldalnak, hogy egyáltalán megsejthessük, kik lesznek a főbb szereplők, mik lesznek a főbb témák és központi elemek. Elmondható, hogy Nádas alakjai mindannyian plasztikus, emlékezetes figurák. Megismerjük többek között a nyolcvanhoz közelítő egykori megesett fiatal lányt, a családja, na meg a falusiak által egész élete alatt vegzált Várnagy „Bánya” Terézt, aki bár nem követett el semmi rosszat, de az évtizedes bántás hatására végül valóban egy rosszindulatú boszorkánnyá változott, aki ha csak teheti, még egyetlen segítségébe, az epilepsziás és gyengeelméjű, a falusiak által szintén kiközösített Pásztor Rózába is ott rúg, ahol csak éri. Rajtuk kívül fontos szerepet kap még „Törpikének”, a helyi prostituáltnak és csaposlánynak a fia, az óriásnövésű Imre, aki „zabigyerek” státusza miatt szintén csak éppen megtűrt személy, és akiben a folyamatos támadások és kiközösítés miatt egyre csak gyűlik a düh, amely bármikor kitöréssel fenyegeti azt, aki a közelébe kerül; ez a valaki pedig az egyetemista Piroska lehet, aki pont az emberi lélek és emberi elme működését kutatja…

 

Nádas, ahogy korábban is, ezúttal is érinti az olyan általa kedvelt témákat, mint a testiség, a szexualitás, a vallás vagy a történelem (a Monarchia végnapjaitól kezdve a világháborúkon át jutunk el valahová a jelenbe, a ’60-as évekig és az egyre puhuló szocializmusig), ám ebben a regényben talán leginkább a Gonosz földi jelenléte és működése érdekli. Az, ahogyan a gonoszság hat az emberekre, és ahogy az emberek megpróbálnak megküzdeni vele a győzelem leghalványabb esélye nélkül. Talán ebből a szempontból értelmezhető leginkább a cím, hiszen nem kellenek ide földöntúli szellemek és kísértetek (persze akadnak azért szép számmal), az itt lakóknak nem tőlük, hanem a nagyon is élőktől, vagyis éppen egymástól kell tartaniuk.

 

Bár Nádas Pétert mindig is elismertem és nagyra értékeltem, de sosem tartozott kedvenc szerzőim közé, viszont ez az első olyan regénye, amelyen végig azt éreztem, hogy nagy örömmel és felszabadulva írta saját és leendő olvasói nagy-nagy örömére. Azt hiszem, hogy ebből a szempontból is kilóg az életműből, és igen, ez is nagyon jól áll neki.