Főkép

Ha jól számolom, az eddigi olvasói és kritikusi pályám során már közel kétezer szépirodalmi művet olvastam, és ez most azért különösen érdekes, mert ebből a közel kétezer műből minimum a személyes Top 20-amba kívánkozik Terézia Mora eredetileg 2013-as nagyregénye, A szörnyeteg (melynek erényeit annak idején hosszasan ecseteltem), és amelynek folytatása, és egyben a Darius Kopp-trilógia záródarabja, a Kötélen az elmúlt hónapban látott napvilágot idehaza. Természetesen ennek tükrében kicsit félve, ám annál nagyobb várakozással vettem kézbe a magyar származású, de német nyelven alkotó írónő regényét, és így elöljáróban annyit tudnék róla mondani, méltó lezárása Darius Kopp történetének.

 

Aki még nem olvasta a korábbi köteteket, annak annyit mindenképpen érdemes tudnia, hogy míg az Egyetlen ember a kontinensen egy, a tech-korba tökéletesen beilleszkedett, ám a felesége mellett is valójában magányos üzletember (Darius) nem túl eseménydús életét meséli el, a Szörnyeteg pedig a felesége váratlan és érthetetlen öngyilkossága után helyét nem lelő, saját korábbi életéről lemondó, és tragikus-komikus Odüsszeiába kezdő férj több ezer kilométeres útját mutatja be nekünk (de legalább ilyen meggyőző a feleség hátramaradt naplója, amely egészen ötletes módon a kettéosztott oldalak alján fut végig a férfi kalandjai alatt), addig a Kötélen már a való életbe – ha némileg kényszerű okokból is, de – visszatérő Darius története.

 

Ennek fényében persze már az sem lehet túl meglepő, hogy az új mű hangvételében is sokkal vidámabb, mint az előző, hiszen a felesége tragédiája ide vagy oda, de valljuk be, Darius valójában egy született, ám végtelenül szerethető balek, aki ballépéseivel mindig gondoskodik arról, hogy történjen körülötte valami. A Kötélen cselekménye A szörnyeteg után egy évvel veszi kezdetét, és az első lapokon nagyon úgy tűnik, az egyébként jól képzett informatikus Darius megtalálta a maga kötöttségektől leginkább mentes életmódját egy szicíliai kisvárosban, előbb afféle karbantartóként egy panzióban, majd szakácsként egy helyi pizzériában, felesége hamvai az Etna lejtőin nyugszanak, előző életéből való ismerősei mit sem tudnak róla, az újak meg nem nagyon avatkoznak a dolgaiba. Ennél nagyon nem is kívánna többet, azonban egy véletlennek köszönhetően találkozik évek óta nem látott húgával, majd egyszer csak feltűnik annak korábban meglehetősen problémás, tizenhét éves lánya, hogy beinduljanak a nem várt események, és hősünknek döntenie kelljen: marad a kissé poshadt mediterrán Kánaánban, vagy ismét felelősséget vállal, és segít a korántsem ártatlan, és korántsem őszinte lányon, és ezzel együtt szembe néz minden korábbi döntésével, hátrahagyott családjával, barátaival, ellenségeivel, saját, immár félévszázados életével. Talán nem árulok el semmilyen nem várt fordulatot (ennyit már a fülszöveg után is tudhatunk), mert Darius ezúttal is a szívére hallgat, és egy új Odüsszeiára indul oldalán ismét egy kiismerhetetlen nővel (igaz, most egy hazudozó tinédzserrel) és egy algériai illegális bevándorlóval, hogy többek között megtudja, maradt-e valami három éve maga mögött hagyott egykori életéből.

 

Bár a záródarab fordítója más, mint a korábbiaké (Nádor Lídia helyett Fodor Zsuzsa nagyszerű munkája), de Mora sajátos stílusa felismerhetően ugyanaz: most is különösebb jelzés nélkül keverednek egymással a cselekményleíró szakaszok a párbeszédes részekkel és Darius gondolataival, ami nagyon élővé, sodró lendületűvé, az olvasót magába vonóvá teszi a cselekményt, amely most is legalább olyan nem várt módon és kiszámíthatatlanul fordulatos, mint korábban. Igaz ez azzal együtt is, hogy úgy vélem, a Kötélen egy fokkal elmarad A szörnyetegtől, ám cserébe sokkal vidámabb, optimistább és életigenlőbb, és ha roppant realista módon is, de komoly hitet ad arra, hogy az ember mindig változtathat az életén, és mindig van értelme fenntartani az emberi kapcsolatokat, bármekkora balfékek is legyenek rokonaink, vagy közeli barátaink. Azt hiszem, akinek bejöttek Mora korábbi kötetei, azoknak tökéletes választás lesz az új is.