Terézia Mora: A szörnyeteg

Van olyan, mikor az ember egész egyszerűen képtelen arra, hogy belefogjon egy kötet olvasásába: napokig, hetekig rakosgatja a könyvet egyik helyről a másikra; kerülgeti, nézegeti, beleolvas, és csak nem akaródzik belekezdeni – aztán meg ha belekezdett, nem tudja letenni. Velem is hasonló volt a helyzet az elmúlt év végén – bele-beleolvastam Terézia Mora díjnyertes regényébe, a stílusa tetszett is, de aztán mindig valami másba fogtam bele. Aztán láss csodát, a végén az év egyik legjobb regényét sikerült letudnom.

A szörnyeteg már első látásra is igen különös regény: a lapokat középen egy vízszintes vonal szeli ketté, és a vonal feletti, valamint a vonal alatti szövegeknek első látásra vajmi kevés közük van egymáshoz. Ez teszi ezt a művet valóban „kétszólamúvá”, ahogy a fülszövegben is fogalmaznak: a felső sorban Darius Kopp történetét olvashatjuk, aki sikeres, különféle számítástechnikai eszközökkel kereskedő üzletember volt, egy nővel az oldalán, akit szerethetett, viszonylag boldog és kiegyensúlyozott életet élt, egészen addig, míg az imádott felesége, Flora öngyilkos nem lett. Az okok ismeretlenek. Ezután a férfi nem dolgozik, egy évig a saját lakásába zárkózva tengődik, mígnem (némi külső segítség hatására) úgy dönt, hogy ideje eltemetnie felesége hamvait, és elindul Magyarországra. Itt kezdődik maga a történet. Darius nem érti, hogy miért történt ez a tragédia, és úgy érzi, hogy meg kell ismernie azt a környezetet, ahonnan Flora származott, ezáltal közelebb kerülve az okokhoz. Így kezdődik meg a középkorú német hosszú utazása tíz országon keresztül, számos útitárssal és néhol komikus, néhol tragikus bonyodalmakkal.

A szöveg első néhány tucat oldalán üresen marad a lapok alja, de egy idő után itt kapnak helyet az asszony laptopjáról származó bejegyzések is, amelyeket jóval korábban kezdett el írni Flora, minthogy megismerte volna majdani férjét, ám már az első néhány oldal után kiviláglik, hogy ezek egy végsőkig megtört és hányatott sorsú ember írásai, melyekben reflektál saját közép-európai bevándorlóként átélt megaláztatásaira, párkapcsolati kudarcaira, lelki hullámvölgyeire és egyre súlyosbodó depressziójára. Ezeket a töredékes feljegyzéseket nemcsak azért nehéz olvasni, mert semmiféle szinkronban nincsenek a férfi útjának leírásával, hanem azért is, mert az írónő nem törekszik arra, hogy bármilyen módon irodalminak tűnjenek: nincs kezdetük, végük, történetük; egymással keverednek naplóbejegyzések, versek, orvosi szövegek és lázálmok leírása, melyek folyton szembesítik az élőt (Darius Kopp) a halottal (Flora).

Így sikerül tökéletes precizitással megidézni az egyik legősibb irodalmi toposzt, Orpheusz történetét. Darius mindent megtesz, hogy ne kelljen elengednie a feleségét, megőrzi a holmijait, nem temeti el a hamvait, beszél hozzá, ezáltal igyekszik életben tartani a nő emlékét. Vérbeli realista prózaként ugyanis egy pillanatig sem igyekszik elhitetni velünk Mora, hogy ennek lenne bármi haszna, különösebb értelme – a nő halott, visszavonhatatlanul, senki és semmi sem képes visszahozni őt. A halál pedig – jövünk rá Darius történetén keresztül – soha nem ér véget. A másik nagy ősi történet, ami szintén kézenfekvő módon juthat az olvasó eszébe, nem más, mint az Odüsszeia: csak itt éppen az ismeretlen országokban bolyongó férfi nem hazaigyekszik a rá váró feleségéhez és gyermekéhez (hisz Koppéknak nem is volt gyerekük), hanem éppen el otthonról, minél messzebb mind fizikai, mind lelki értelemben. Hogy végül megtaláljon valamit – vagy nem.

Több dolog is különösen tetszett ebben a könyvben: egyrészt amit már említettem is, hogy az írónő mer igazán realista lenni; nemcsak az „alvilági”, hanem a „felvilági” részeknél is. Darius utazása utazás marad, a maga kiszámíthatatlanságával, ismeretlenségével együtt. Számtalan szálat vesz fel, majd ejt el, hogy a végén sokszor ne is derüljön ki, hogy mi lett azzal az adott személlyel, aki kapcsolatba került a férfivel, és aki esetleg fontossá vált számára az út során. Az effajta bátor realizmus eléggé ritka az irodalomban – a szerzők általában igyekeznek lekerekíteni, lezárni a történetek minden egyes szálát. Mora nem, tisztelet érte. A narráció is igen különleges, ugyanis Darius utazásának leírása során gyakran váltogatja a szerző a különböző személyű elbeszélőket, így olvashatunk egyes szám első, második és harmadik személyű megnyilvánulásokat is. Igazán egyedi, és ami fontosabb: tökéletesen működik.

Hogy még egy harmadik aspektust is kiemeljek, ami lenyűgözött: igazán fantasztikusak voltak az út során megismert emberek betéttörténetei, amelyek igen rövidek, alig pár oldalasak, de valahogy mégis tökéletesen mutatnak be egy adott embert, kort, helyszínt – A szörnyeteg ebből a szempontból emlékeztetett Bartis Attila nagyszerű regényére, A nyugalomra. Bár A szörnyeteg egy tervezett trilógia második kötete, aminek az első részét, az Egyetlen ember a kontinensent még nem olvastam (és per pillanat szentségtörésnek érezném, hogy belekezdjek), de így is tökéletesen érthető és élvezhető. Egy szó mint száz, ez a mű nem hiába nyerte el a Német Könyvdíjat és lett óriási siker tőlünk nyugatra – minden igényes olvasónak ajánlom ezt a stilisztikailag virtuóz útiregényt.