Borbély Szilárd: Bukolikatájban

Az elmúlt hónapban, szinte napra pontosan nyolc évvel Borbély Szilárd tragikusan korán bekövetkezett halála után jelent meg az év – talán már most ki lehet jelenteni – legfontosabb magyar verseskötete, a Bukolikatájban, amely mint posztumusz mű nemcsak a szerző költészetének záródarabja, de témájából adódóan egyben a 2010-es évek egyik legfontosabb kötetének, a Nincsteleneknek elválaszthatatlan párja is.

 

Már az elején fontos kiemelni, hogy ez a mostani mű a tavalyi évben szintén posztumusz megjelent és töredékben maradt Kafka fiával ellentétben egy szinte teljes egészében befejezett és ciklusokba rendezett alkotás. A Bukolikatájban méltó folytatása a műfajokkal és műnemekkel folyamatosan kísérletező és élete vége felé a régebbi műfajokhoz visszataláló és azokat megújító szerző korábbi líraköteteinek, és ráadásul kimondottan jól illeszkedik a Jelenkor Kiadó nemrég indult életműsorozatába, küllemében és bőséges jegyzetanyagaiban egyaránt.

 

A mű végén olvasható szerzői szinopszis szerint Borbély saját életének eseményeit az ókori eredetű bukolikus költészethez és az idillekhez visszanyúlva, a szatmári tájban megjelenő görög istenek szerepeltetésével egyfajta „általános jelentőségű történetekké” kívánta alakítani; teszem hozzá rögtön: sikerrel. Mert bár a Bukolikatájban mind alakjaiban (az apa, az anya és Máli), mind földrajzában (a Rámpa, az Újsor vagy Oroszi), mind eseményeiben (a befuccsolt rizsföld, a szinte családja elől is elbujdosó, a falu által kiközösített apa) pontosan megidézi a Nincsteleneket – még ha egy fokozattal desztilláltabb és líraibb formában is, mint amilyen a regény volt –, de ezzel együtt is valami sokkal általánosabbról, az ember világba vetettségéről szól megkapóan és igen-igen fájdalmasan.

 

Ez a bő százoldalnyi prózaversszöveg (a 146 oldalas kötetből kb. 30 oldalnyi a jegyzet, az utószó és a magyarázat) jól átgondolt módon három ciklusba rendeződik, még akkor is, ha az első és harmadik ciklust mindössze egyetlen vers alkotja, ráadásul ugyanannak a versnek egy eredeti és egy alaposan kibővített változata. A három ciklus címeit egymás után olvasva megkapjuk az „Amikor valaminek vége” mondatot, amely egyszerre idézi meg a kezdő- és záróvers („Gyászvers Szuromi Lajos halálára”) témáját, valamint a kettő között lévő 13 (+2), a szerző örökre eltűnt gyermekkorát megjelenítő vers hangulatát is.

 

A kompozíciót megnyitó és lezáró költemény már rögtön hihetetlenül magasra teszi a mércét, ugyanis lételméleti kérdéseket is feszegető gyászvers témakörben azt hiszem, hogy ennél még nem igazán találkoztam jobbal, fájdalmasabbal és gondolatébresztőbbel. Borbély az elhunyt tanára emlékét megidézve értekezik az élet és a halál, a test és a lélek, a test és az én különbözőségéről, ugyanakkor elválaszthatatlanságáról, vagy a halállal és elmúlással kapcsolatban használt szavaink, pontosabban az egész nyelvezetünk bizonyos helyzetekben elégtelen és működésképtelen voltáról.

 

„Miért nehéz a búcsú és

miért oly könnyű súly a gyász vajon?

Az élet megy tovább, mondják…

De mit mond ez annak, aki halott?

Hogyan búcsúzzunk attól, aki már nincs

közöttünk? Vagy talán sose volt…

Hogyan búcsúzzunk attól, akihez nem

beszélhetünk többé – csak róla mindig?”

 

A középső egység 13+2 verset tartalmaz (két, ebbe a ciklusba tartozó verset nem látott el sorszámmal Borbély, ezért ezek a függelékben kaptak helyet), és ezek majd’ mindegyike a szerző szatmári gyerekkorát, és így a Nincstelenek világát idézi fel. Ezen kívül közös bennük a különböző mitológiai alakok és mitológiai látásmód szerepeltetése, amelyek révén, mint említettem, sikerült alaposan kibővíteni az itt szereplő események értelmezési körét.

 

Ezek a versek hol konkrét történeteket idéznek meg, mint például „A Deukalion Termelő Szövetkezet”, amely a már születésekor is elvetélt, ám jó szocialista szokás szerint mégis hosszú időn keresztül erőltetett rizstermelési ötlet befuccsolását meséli el, melynek során Borbély apját tették meg bűnbaknak; hol a település földrajzát és a még mindig élő, ám egyre jobban eltorzuló falusi szokásokat elevenítik fel („Bécsikék, legyek”). De vannak olyanok is, amelyek inkább egy-egy felejthetetlen történetet mesélnek el: „A Tinószemű”-ben a család meglehetősen antropomorf módon ábrázolt, sanyarú sorsú tehenében a szintén hasonlóan hányatott sorsú anyára ismerünk rá, vagy az „Árkádiai legelő, alkonyi angyal”-ban egy estéli órán megpillantott angyalszobrok mesélnek valami emberi világon túliról, valami általunk elérhetetlenről.

 

„A Graiák ősz haja” bár szintén Borbély gyermekkorában játszódik, ám a benne megjelent mitológiai alakok miatt már konkrétan megidézi az elkerülhetetlen és a múlthoz hasonlóan szintén szörnyűséges jövőt, a szerző szülei elleni brutális támadást és rablógyilkosságot, hogy aztán a „Hermész, a tolvaj isten”-ben már a falu évszázados életmódjának romjai a szocialista „erkölcs” (inkább erkölcstelenség) miatt végképp eltűnjenek, mint ahogy egy nap örökre eltűnik a rablást testben még túlélő, ám lélekben halott, és ezután gyakorlatilag kommunikációképtelen apa is, hogy a ciklus utolsó verse, az „Ikarosz a lakótelepen” felvillantsa a már Debrecenben élő felnőtt szerző előtt az egyetlen lehetséges kiutat: az öngyilkosságot…

 

Azt hiszem, ezek után mondanom sem kell, hogy a posztumusz megjelent Bukolikatájban méltó befejezése a 21. század egyik legnagyobb próza- és líraszerzője életművének, és mint ilyen, Borbély Szilárd kötete a 2022-es év egyik legjobb és legfontosabb kiadványa lehet. Emellett jó hír, hogy a mára már teljességgel beszerezhetetlen Halotti pompával nyáron folytatódik a Jelenkor Kiadó életműsorozata is. Természetesen arról is szintén írni fogok.