Főkép

Ha volt a megjelenése pillanatában megkérdőjelezhetetlenül klasszikussá váló szépirodalmi műve az elmúlt évtizednek, akkor az Borbély Szilárd 2013-as Nincstelenek című regénye, amely egyaránt lenyűgözte a kritikusokat (akik azóta számtalanszor és számtalanféleképpen próbálták már meg elemezni ezt a rendkívül sűrű szöveget), az olvasókat (éveken keresztül egyszerűen beszerezhetetlen volt ez a könyv, mint ahogy mindmáig beszerezhetetlen a szerző korábbi műveinek nagy része is), de még a pályatársakat is, hiszen Az Évtized Könyvei projekt keretein belül ezt a Borbély-alkotást a három legfontosabb 2010 és 2019 között született mű közé választották. 

 

Mit mondjak, másodjára – az új megjelenés apropóján – olvasva sem kevésbé megterhelő, mint először, ám második olvasásra talán még inkább feltárul az elsődleges nyomor- és szenvedéstörténet mögött megbújó roppant mélység. 

 

A regény sokszor brutális cselekményét – vagyis mit is beszélek, nincs itt semmiféle cselekmény, csak kisebb-nagyobb horderejű történések sorozata – gyermeki szemszögből látjuk, egy gyermekéből, aki folyamatosan segít értelmezni az akkori viszonyokat, illetve a különböző, zömmel ismeretlen tájszavak jelentését; egy gyermekéből, aki szemszögébe és egykor volt énjébe érezhetően egy, már a faluból elkerült felnőtt – maga az író – helyezkedik bele. 

 

Ez a gyermeki szemszög bár egyfelől sokkal közelebb hozza hozzánk a dolgokat, mégis sokat tompít a történések élén, ami nem is baj, hisz a Nincstelenek többek között az emberekkel és állatokkal szembeni kegyetlenség regénye is. Ám ez az itt ábrázolt fokozott kegyetlenség és sokszor közönyös brutalitás nemcsak az egyes emberekből fakad, hanem az egész közösség és az egész ország ebben fürdőzik. 

 

Hiszen – megint csak többek között – a Nincstelenek a Kádár-kor látlelete és egy értékeit, valamint Istenét vesztett társadalom (rém)képe is egyben. Az elejtett utalásokból ugyanis pontosan érződik, hogy a szintén mélyszegénységet jelentő Horthy-korszakban még meglévő mély vallásosság, az ekkorra már megcsontosodott és szinte feudális társadalmi viszonyok, illetve a mindennapi életet irányító paraszti szokások nélkül nem marad semmi, csak egy érdek- és gyökértelen, napjait jobb híján mértéktelen vedeléssel és állat-, na meg emberkínzással kitöltő csőcselék. Kádár népe. 

 

Egy ilyen korban és egy ilyen világban kellene boldogulnia a mindvégig névtelenül maradó kisfiúnak és családjának, akik származásuk (talán ruszinok, talán zsidók, de a helyiek szerint biztosan nem magyarok), és az előéletük (a család nem paraszti származású, és az előző rendszerben talán egy fokkal kevésbé voltak szegények, mint a környezetük) miatt fokozottan a közösség perifériájára szorulnak, mint az alcímben szereplő és latrinapuculóként is paradox mód egyedül tisztának maradó cigány Mesijás.

 

A Nincstelenek kulcsregény számos tekintetben, és mint ilyen, megkerülhetetlen alkotás, így arra biztatok mindenkit, aki még nem olvasta, hogy vegye kézbe, mert nemcsak a nemzeti múltunkról árul el sokat, de a jelenünkről is. Az meg külön jó hír, hogy a Jelenkor megkezdte az életmű (újra)kiadását, így a torzóban maradt, ám így is kimagasló Kafka fia után jövőre érkezik a már majd’ egy évtizede az asztalfiókban heverő Borbély-verseskötet, a Bukolikatájban is.