Főkép

Már bő egy hónapja tart a 2022-es év, és lassan a kiadók is felébrednek téli álmukból, így már a szemfülesebb cikkírók akár a pár hetes, vagy akár nyomdafriss könyvek között is szemezgethetnek. Természetesen én sem akartam semmiről lemaradni, így már le is tudtam az első ebben az évben megjelent szépirodalmi kötetet is. Az idei év első magvetős külföldi szépirodalmi kötete, a Hétvége egy – fajsúlyosabb témái ellenére is - kimondottan könnyen befogadható és olvasóbarát alkotás, ráadásul ráirányíthatja a figyelmet a hazánkban valamiért mindig is mellőzött ausztrál irodalomra, hiszen a mű szerzője, Charlotte Wood a távoli szigetország egyik elismert írója.

 

A Hétvége, ahogy a címből is sejthető, mind időben, mind térben is egy igen bekorlátozott alkotás, és mint ilyen a karakterközpontú történetek és a kamaradarabok legszebb hagyományait igyekszik feleleveníteni. Wood nem tett egyebet, mint megalkotott három, egymástól igen-igen eltérő hátterű, mentalitású és habitusú hetvenes nőt, akiket bezárt egy pusztulófélben lévő vidéki nyaralóba, hogy aztán nagyítóval figyelje, mihez is kezdenek egymással a majd’ negyven éves barátságukkal a hátuk mögött, hogy aztán az elfojtott, megfékezett vagy éppen kitörni hagyott indulatok tükrében mesélni tudjon olyan fontos témákról, mint az öregedés, a halandósággal való szembenézés, az emberi kapcsolatok erodálódása, a mindenki által szükségszerűen megkötött kisebb-nagyobb kompromisszumok, vagy az élet végén megejtendő nagy összegzés.

 

Maga a történet tehát nem túl bonyolult és nem is túl csavaros: a három asszony azért gyűlik össze ebben a vidéki házban, hogy összepakolják a nemrég elhunyt barátnőjük holmijait, és ezzel végképp búcsút vegyenek nem csak a szeretett nőtől, de a mindannyiukhoz közel álló háztól is. Bár mindössze egy hétvége áll a rendelkezésükre, de Wood egyáltalán nem siet. Komótosan, fokról fokra építi fel az egyes karaktereket, a maximalista, karrierista, mindig és mindenkit irányítani akaró Jude-ot, aki már közel negyven éve egy nős férfi szeretője; a régóta özvegy, értelmiségi Wendyt, aki írói és tudományos pályáján is sikeres volt, de akinek mára már szinte semmi kapcsolata a középkorú gyerekeivel, és akinek egyetlen társa a vele érkező, és már gyakorlatilag haldokló kutyája; valamint Adele-t, a pulzáló, energikus és sokszor meggondolatlan színésznőt, aki hiába volt mindig is tehetséges, de így, hetvenen túl már szerephez sem nagyon jut.

 

Ahogy sejthető, ez a három nő teljességgel másként látja és éli meg a világot, ám a több évtizedes barátság, melynek gyökereire már maguk is alig emlékeznek, mégis összeköti őket, és mindannyian igyekeznek a maguk módján kivenni a részüket a hagyaték felszámolásából. A konfliktusok pedig természetesen az órák és napok múlásával egyre szaporodnak, főleg mikor bekerül a képbe a még mindig felkapott és ünnepelt színésznő, Sonia, Adele régi vetélytársa…

 

Ezenkívül kiemelném azt, ahogy az ausztrál szerző bármiféle erőlködés nélkül képes megragadni, hogy a halál és a pusztulás ott van nem csak az elhagyatott házban, vagy az előttünk agonizáló kutyában, de bizony ott van a három idős nőben is, így nem tehetik meg, hogy ne nézzenek szembe vele, és ne vonjanak valamiféle mérleget. És hogy ez a mérleg milyen? Fáj vagy nem fáj, de pont olyan, ahogy élték az addigi életüket, és ahogy sáfárkodtak a lehetőségeikkel, és ahogy meghozták a maguk döntéseiket.

 

Bár a Hétvége nem vállal túl sokat, de a maga hagyományos, realista építkezésével, a jól megrajzolt, élő-lélegző karaktereivel, a köztük kulminálódó konfliktusokkal, és az ennek révén felvetett problémákkal mégis egy olyan, amely el tud gondolkodtatni, és egy olyan, amelyet hiába az óriási földrajzi és kulturális távolság, mégis könnyedén tudunk értelmezni, és tudunk befogadni idehaza is. Ugyanis Charlotte Wood olyan univerzális dolgokról mesél, amelyek minden embert érintenek, vagy fognak érinteni előbb-utóbb. Szóval, ha nem is lesz az év könyve, de azért ne hagyjátok ki, ha kezetek ügyébe kerül.