Főkép

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy hírt, mely arról tudósított, hogy Párizsban egy olyan lakásra „bukkantak” 2010-ben, amelyet 1942-ben a tulajdonosa lezárt és azóta senki sem járt ott – a tulajdonos halála után a hagyatéki eljárás során szereztek tudomást az örökösök a lakásról. Amikor Karen Swan Titok Párizsban című kötete került a kezembe a könyvtárban, a fülszöveget olvasva eszembe jutott a korábbi tudósítás arról a bizonyos lakásról... majd kiderült, hogy az írónő regénybeli történetének tényleg ez a valós alapja.

 

Nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni a regényt, hamar bebizonyosodott, hogy több olyan elem is bekerült a könyvbe, amelyet a valós történet ihletett. Például a strucc is, no és persze a festmények és értékes műkincsek sokasága. Sajnos, az igaz történet mögött (és így a könyvben szereplő történet hátterében is) a történelem egyik borzalmas időszaka áll.

 

Természetesen a háború időszakáról, az akkor történt rettenetes tettekről és eseményekről szóló részek megrendítőek, szívfacsaróak. Azonban a felbecsülhetetlen műkincsek feltérképezésének folyamatáról, melybe Karen Swan tolla által Flora, a könyv főszereplője avatott be, rendkívül érdekes volt olvasni. Az aukciók hangulatába, a műkincs-kereskedelem világába, az eredetiségvizsgálatok lefolytatásába különleges élmény volt bepillantani. A festmények részleteinek leírása, az egy-egy festmény (még ha a valós, híres festőművészek mellett kitalált művészek és így kitalált műalkotások is helyet kaptak a regényben) keletkezésének háttérinformációi is izgalmasnak és lenyűgözőnek bizonyultak számomra.

 

Ahogy azt már a Karácsonyi parti és a Római kalandok olvasása során, úgy ennél a regénynél is megtapasztaltam a szerzőtől, hogy a karakterek rendkívül jól kidolgozottak. Flora, a magabiztos, egyedülálló nő, aki fiatal kora ellenére kiválóan ért a műkincsekhez, higgadtan és megfontoltan viselkedik az aukciókon, profi a szakmájában, és még soha életében nem volt szerelmes. Barátnője folyamatosan csodálkozik, hogy Florát eddig még soha nem érte utol a szerelem, tulajdonképpen egy férfi sem felelt meg az igényeinek e téren. Xavier, a jóképű, titokzatos, gazdag és vonzó férfi, aki azonban a tipikus „rosszfiú” szerepet tölti be, hírhedt a nőügyeiről és a nyilvánosság előtti pökhendiségéről, kivagyiságáról.

 

„– A szerelmes dalok állításával ellentétben a szívfájdalom jót tesz. Ettől leszel felnőtt – Ines komolyan felé bökött a mutatóujjával. – Tudod, attól félek, nem reálisak az elképzeléseid a szerelemről.”

 

Flora minden tőle telhetőt megtesz, hogy felbecsülje a párizsi lakásból előkerült műkincseket, profiként igyekszik felderíteni minden egyes festmény sorsát és előéletét, és persze mindenáron ki akarja nyomozni, hogy kicsoda és miért rejtegette az alkotásokat ilyen sokáig. Miközben egyre inkább belemerülünk a műkincsek világába és a titokzatos lakás rejtelmeibe, annál inkább körvonalazódnak az 1938-ban és az azt követő években történtek és a háború borzalmainak bizonyos részletei. Közben pedig lehull a lepel a múltról, a családi titkokról és persze egy (vagy ha jobban megnézzük, nem is egy) mindent felülíró, szenvedélyes szerelem is kibontakozik. A mellékszereplők mindegyikének megformálására is nagy gondot fordított a szerző: a botrányosan viselkedő Nataschától a 99 éves Magdáig.

 

Elgondolkodhatunk az előítéletek, elhamarkodott következtetések és ítélkezések, megbélyegzések kérdéskörén, a több generáción átívelő családi titkok és a múlt terhein is. Vajon hány generáción át cipelik a leszármazottak a hajdani elődök vélt és valós bűneit? Számomra lebilincselő, érdekes, izgalmas, titkokkal és felfedeznivalókkal teli olvasmánynak bizonyult a Titok Párizsban.