Karen Swan: Karácsonyi parti

Eredetileg valami könnyed, nyári olvasmányt keresgéltem a könyvtárban, olyasmit, melyben rengeteg napsütés, tengerpart szerepel, amikor megakadt a szemem ezen a könyvön. El is mosolyodtam, hogy mit kínálgatja magát egy igazi karácsonyi kötet itt nekem a legforróbb nyári napokon – legalábbis a cím és a borító alapján úgy gondoltam, hogy ez egy kifejezetten karácsonyra való, karácsonyról szóló regény, melyet decemberben időszerű kézbe venni. Miközben tovább válogattam a könyvek közt, rájöttem, hogy nagyon haza akar jönni velem ez a kötet, hisz folyton odavonzotta a tekintetemet magára. Így történt, hogy 2021. júliusában elolvastam Karen Swan Karácsonyi parti című regényét, és cseppet sem bántam meg. Nagyon is jólesett a hőség perceiben egy izgalmas, lebilincselő történetet olvasni, amely főleg hólepte tájakon, egy csodálatos kastély körül játszódik, Írországban.

A Lorne lányok a regény főszereplői: Ottie, Pip és Willow. Mindhárman a család tulajdonában lévő kastélyban töltötték gyermekkorukat, Declan Lorne, az utolsó ír lovag lányaiként. Declan az ötvenes éveiben hirtelen meghal, fiú utód hiányában pedig az ősi cím vele együtt száll a sírba, végrendeletének megfelelően részesülnek lányai az örökségből. Hatalmas a meglepetés, amikor kiderül, hogy a kastélyt a legfiatalabb lány, Willow örökli, pláne, mivel ő az egyetlen, aki évekkel korábban hátat fordított a családi birtoknak, amikor hirtelen és minden magyarázat nélkül Dublinba költözött.

Miért Willow kapta a kastélyt? Senki sem érti, még akkor sem, amikor kiderül, hogy ezzel a kastéllyal hatalmas teher és felelősség is Willow nyakába zúdult váratlan örökségként. Vajon miért Willowra hagyta azt Declan? Miből gondolhatta, hogy a legfiatalabb lány boldogulni fog a rábízott feladatokkal? Hiszen Willow a lázadó, a tiltakozó és titkolózó, aki szó nélkül elhagyta korábban a családi birtokot, és igyekezett a legszükségesebbekre korlátozni a családtagjaival a kapcsolattartást – jóllehet a szíve mélyén mégiscsak nagyon erős szálakkal kötődik a család múltjához, a családtagjaihoz, a tradíciókhoz, apja emlékéhez.

Ottie, a legidősebb lány volt apja nagy segítsége a birtok ügyeinek intézésében, e téren két lábbal áll a földön, ám igazi romantikus alkatú, művészlelkű, szerelmes nőként szívügyekben nem ennyire tudatos. Szinte mindenki arra számított, hogy ha Declan egyetlen örököst jelöl meg a kastélyt illetően, az nem lehet más, csakis Ottie.

Pip, a középső lány a sorban egy igazi vadóc, temperamentumos, forrófejű, heves vérmérsékletű lány, aki kiválóan ért a lovak nyelvén, nagyon szereti az állatokat, nem ijed meg az állattartással kapcsolatos fizikai munkáktól. Időnként mások számára érthetetlen, kockázatos dolgokat tesz, amikről csakis ő tudja, miért vállalja: „Ottie és Willow nem értette, hogy nem a dicsőségért vagy a pénzért csinálja, és nem is a látványosságért vagy büszkeségből. Egyszerű, tiszta szeretetből, és ezért néha az ember mindent kockára tesz.” Még magának sem akarja bevallani, hogy habár erős és remekül elboldogul a munkában férfiak segítsége nélkül, azért mégiscsak szüksége van az életben egy igazi férfira. Pipnek a vadsága ellenére nagyon is sok igen figyelemreméltó gondolata van, melyek számomra nagyon szimpatikusak: „Azt merészelte gondolni, hogy elérheti az álmait, ha készen áll az ugrásra. De az élet nem így működik. Nem lehet Instagram jelszavakra vagy pólóra nyomtatott szlogenekre leegyszerűsíteni. Az emberek nap mint nap elbuknak – akkor is, ha jók és keményen dolgoznak. A vágy nem elég, sőt az elszántság sem, ő volt rá a bizonyíték.”

Természetesen nem maradhatnak ki a történetből a lányok életében felbukkanó férfiak sem, sőt, igen jelentős szerep jut mindegyiküknek. A történet végén a kastély ad otthont egy fényűző karácsonyi partynak, melyet a titokzatos és igen jóképű Connor Shaye, a kastény leendő tulajdonosa rendez: neki házavató, a három testvérnek búcsúbuli. Vagy mégsem?

Karen Swan remekül érezteti azt a feszültséget, amely az első soroktól kezdve mindvégig ott vibrál Willow és az anyja között, méghozzá úgy, hogy semmi konkrét okot nem árul el a szerző, csakis a regény vége felé derül ki az igazság az anya-lánya kapcsolatot illetően. Miközben rengeteg izgalmas, váratlan, sokszor szinte hihetetlen esemény részesei a lányok, szép lassan lehull a lepel mindhármuk féltve őrzött titkairól, és nem mellesleg az is kiderül, hogy mégiscsak egy összetartó család az övék, ahol akarva-akaratlanul, de végül mindenki támogatja valahogyan a másikat. Ahhoz, hogy ez világossá és természetessé váljon mindannyiuk számára, egyszer s mindenkorra el kell engedniük a múltat, a szép emlékeket megőrizve szívük mélyén, egymást segítve kell továbblépniük az életükben, mindegyiküknek a maga útján, közben remélve azt, hogy apjuk mindannyiukra joggal lenne büszke.

Declan Lorne, a könyvbéli „utolsó ír lovag” a szegénység-gazdagság kérdéskörét illető alábbi gondolatával is belopta magát olvasói szívembe: „az elég éppolyan jó, mint a bőséges”. Úgy érzem, pontosan azt hagyta mindegyik lányára, amire azoknak szüksége volt.

Lebilincselő, izgalmas, váratlan fordulatokban gazdag, kalandos, nagyon érdekes olvasmánynak bizonyult számomra ez a regény. Akár télen vagy akár nyáron, de a műfaj kedvelőinek szerintem mindenképpen érdemes elolvasni.