Főkép

Azt hiszem, az már sajnos egyértelműen kijelenthető, hogy az emberek világszerte – különféle itt nem részletezendő okokból – nemcsak egyre kevesebb szépirodalmat olvasnak, de az is, hogy a szépirodalmon belül is erősen visszaszorulóban van a versek prózához viszonyított aránya; és ez természetesen nincs máshogy idehaza sem. Ennek fényében úgy gondolom, a költőknek nincs is túl könnyű dolguk mostanság, ha meg akarnak jelenni, ha a köztudomásba akarnak kerülni vagy a köztudomásban akarnak maradni, vagy ha a köteteiket el akarják juttatni ahhoz a maroknyi közösséghez, aki még mindig érdeklődik a líra iránt.

 

Bár idén is olvastam jó néhány új, érdekes és színvonalas hazai verseskötetet (mint Kántor Péter Elegendő ok című búcsúját, vagy Babiczky Tibor nagyon is mai hangvételű, ám ókori témájú Szapphó paradigmáját), de azt hiszem, mégis Győrffy Ákos legújabb, zsebkönyvnyi méretű kötetét, A távolodásbant vártam a leginkább.

 

Ez a várakozás persze nem is csoda, hiszen Győrffy Ákos eddigi igazán művészi és csodálatosan szép borítóval fedett kötetei (már ha küllem: kissé fanyalogtam is, hogy A távolodásban nem ezekhez hasonlít, hiszen az Időmérték-sorozat nem túl feltűnő egyenborítóját kapta) a könyvtáram líra részlegének központi helyén szerepelnek, és elég sűrűn kézbe is veszem őket. És ennek fényében persze az sem lehetett túl nagy meglepetés, hogy az új, alig hetvenoldalas mű sem lett csalódás.

 

„semmi sem tud olyan üres lenni,

mint egy kétszáz éves indián bölcső.”

 

Győrffy ugyanis pontosan ugyanazokon a tájakon barangol, ugyanazokkal a szemekkel néz, és ugyanazon a hangon szólal, mint korábban, járjon akár Sziléziában egy vonatút során (Szilézia, bordó-arany függönyök), akár a II. világháborúban teljesen elpusztított, majd újraépített Drezdában (Bombáznak), akár számára olyan jól ismert és kedves hazai terepeken, mint a Duna partja (Vízrajz). A versek többségében most is ugyanolyan természetességgel jelenik meg a tájköltészetbe helyezett ember, mint az emberbe helyezett kies táj képe.

 

A költő minden verse ezúttal is úgy lesz roppant személyes, belsőséges és érzelemgazdag, hogy hangvétele mindvégig visszafogott, tárgyilagos, távolságtartó. Azonban ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mindannyian nemcsak megértjük, de át is érezzük valamennyit.

 

A távolodásban

 

Amikor utoljára látogattam meg őt az otthonban,

kitoltam a kertbe. Leültem egy padra, lábait az ölembe

vettem. Nem tudtam mit mondani, mégis beszélni

kezdtem a gyerekekről, a nemrég elkészült tetőtérről,

az otthoni kertjükről, a kutyájáról.

 

Akkor már nem beszélt, vagy ha néha mégis megszólalt,

csak annyit mondott: nem.

Egyszer mintha mondani akart volna valamit. Nem sikerült.

Feszült volt, indulatos, úgy tűnt, haragszik rám

valamiért.

 

Megfogtam a kezét, elhúzta. Visszavittem a társalgóba,

megcsókoltam a homlokát. Nem tudtam kimenni az ajtón,

elfelejtettem a kódot, amit az ápoló

érkezésemkor megadott.

 

Amikor a hamvait tartalmazó papírdobozzal a kezemben

térdeltem a komphajó legalsó lépcsőjén, hogy a Dunába

dobjam, eszembe jutott, hogy egyszer elmesélte,

milyen volt, amikor a befagyott Duna jegén ébredt

fiatal korában, egy átivott szilveszteri éjszaka után.

 

Ahogy a dobozt elragadta a sodrás, mintha abban

a távolodásban lett volna végre az apám.

 

Bár abban teljességgel biztos vagyok, hogy semmilyen sikerlistát nem fog vezetni Győrffy új lírakötete, de aki egy megingások nélküli természetességgel és csalóka egyszerűséggel megírt verseskötettel akarja meglepni magát, az ne habozzon, hanem vegye meg A távolodásbant. Nem fog csalódni benne.