Kántor Péter: Elegendő ok

Amikor néhány héttel ezelőtt olvashattuk a Magvető Kiadó baljós bejelentését, miszerint hamarosan érkezik Kántor Péter új verseskötete, az Elegendő ok (a versek „nem csak a megjelenés sietőssége miatt nyerik el drámaiságukat”), már sejteni lehetett azt, ami alig egy nappal később sajnos végérvényesen bizonyossággá is vált: a 71 éves költő nemcsak haldoklik, de a bejelentés utáni napon távozott is az élők sorából.

 

A szerző – akinek halálhíre egyaránt lesújtotta a pályatársakat, a kritikusokat és az irodalombarátokat is – így sajnos nem élhette meg az új, végső és utolsó kötete megjelenését, ám azt hiszem, hogy végül maradandót alkotott ezekkel a ciklusokba nem rendezett, 2017 és 2021 között született versekkel.

 

Maradandót alkotott, írom, pedig előzetesen megfogadtam, hogy nem fogok semmit szépíteni, nem fogom csak azért dicsérni ezt az alig hatvanoldalas könyvecskét, mert ez lett az utolsó. Nem fogom, mert erre szerencsére semmi szükség, hiszen az Elegendő ok erre nem is szorul rá.

 

Az itt olvasható versek meglehetősen sokféle témát ölelnek fel: van itt Kovács András Ferenc és Juhász Ferenc születésnapjára írt alkalmi költemény, vagy olyan, amit a saját hetvenedik születésnapjára írt önmagának, önmagáról (a „Hirtelen hetven” a kötet egyik legerősebb darabja); van olyan, amelyet egyértelműen az utóbbi évek legnagyobb globális kihívása és megrendülése ihletett („A karantén idején”); vannak játékosak és komolyak egyaránt, na meg az olyan tipikusan kántori témák is, mint a Duna vagy a nagymama alakja is folyton vissza-visszatérnek. És bár az itt szereplő versek lehetnek sokfélék, de a hangvétel pontosan ugyanaz, amit az elmúlt negyvenöt évben megszokhattunk Kántor Pétertől.

 

Persze, ahogy haladunk az utolsó oldalak, az utolsó oldal felé, tudjuk, hogy eljön, hogy lassan tényleg itt lesz a vég, hogy elhangzik az immár visszavonhatatlanul utolsó Kántor-vers is – elhangzik, mert aki csak egyszer is hallotta a szerzőt saját verseit szavalni, az már nem is hallhatja másként, csak ahogy ő mondta –, ám ugyanakkor tudjuk azt is, hogy aki így tudott írni, az nem halt meg, az olvasók számára biztosan nem.

 

Önarckép Pál apostolként

 

Én téged nézlek, te meg engem.

Benned látom, amit te bennem.

Elém tolod az arcod – lássam

vénen, romosan, glóriásan.

 

Nézlek – nézem az én világom.

Nem dicsérem, nem is gyalázom.

Nem mosolygok, nem sírok. Én nem.

Nem köszönöm. Köszönöm szépen.