Főkép

Szeretnél-e a jövőbe látni?

 

Szeretnéd tudni előre, meddig fogsz élni, mikor és hogyan halsz meg? Szeretnéd-e tudni, melyik hozzátartozódat veszíted el idő előtt? Ha lenne rá lehetőséged, tudni akarnád-e, milyen fordulatok, milyen tragédiák várnak rád életed során; milyen örömökben, áldásokban és jó szerencsében lesz részed; miféle kihívásokkal küzdesz meg sikeresen, mitől erősödsz meg, és milyen küzdelmekben buksz el menthetetlenül?

 

Szeretnéd-e tudni, hogyan torzít el, emel fel és ábrándít ki menthetetlenül az Élet?

 

„Ha Apától megkérdezte volna valamelyik ivócimborája, mit csinál ma este, azt mondta volna, felkészül a hurrikánra” – A csontok megmaradnak elbeszélője, a 14 éves Esch már a történet elején erről mesél nekünk. Abban azonban nincs egyetértés, mekkora viharra kell készülni. Talán csak pár ágat tör le; talán igaza van a meteorológusoknak, és ez lesz az évszázad vihara… s ha az utóbbi az igaz, vajon megússzák-e ép bőrrel mindannyian? Esch és három fiútestvére mindenesetre a tőlük telhető módon igyekeznek segíteni az előkészületekben. A város széli, vízgyűjtő mellett álló könnyűszerkezetes családi házukban tervezik átvészelni a hurrikánt, az eszközeik zöme pedig instant tészta, elegendő ivóvíz és optimizmus.

 

Ám nem csak a közelgő hurrikánnal kell szembenézniük. Skeetah, a középső fiútestvér legfőbb kincse kölyköket ellő harci pitbullja, akiért hajlandó családjával is szembemenni; Esch igyekszik megbirkózni a ténnyel, hogy gyermeket vár; apjuk az alkoholt fogadja társául. Fájóan nyilvánvaló édesanyjuk hiánya, aki a legkisebb öcs életéért adta a sajátját; Junior kétségbeesve, elárvulva keresi a helyét a világban és a családban. Miközben látszólag mindannyian igyekeznek csapatjátékosok lenni, a lehető legtöbbet tenni a túlélés érdekében a mélyszegénység bugyraiban, személyes válságuk el-eltéríti őket a közös cél érdekében folytatott munkától. A jövőtől való félelem mellett pedig a múlt is felbukkan időnként, és a nagyszülők, az anya alakján keresztül felsejlik egy keményen dolgozó família képe, amelyet lassan maga alá gyűr a világ a tragédiáival…

 

Jesmyn Ward első magyarul megjelent regényét azért dicsértem, mert bepillantást engedett az Amerika déli részén élő elszegényedett feketék életébe; egy olyan társadalmi rétegbe, amelyet közép-európai fehér nőként másképp nem ismerhettem volna meg ilyen alaposan. Ezúttal viszont azért kell dicsérnem őt, mert bár A csontok megmaradnak története ugyanebben a közegben játszódik, mindvégig azt éreztem, én magam is Mississippi kietlen vidékén készülök a Katrina-hurrikánra. Talán ezért is olvastam ilyen mérhetetlenül lassan, hónapokon át a könyvet – minden apró drámáját hosszasan emésztgetnem kellett. Ez a regény kissé más témákat boncolgat, mint Ward előző kötete, köztük az anyaságot, az családi összetartást, a jövő és a múlt hatását a jelenre; ami viszont továbbra is jellemző az írónőre, az a végtelenül lírai nyelvhasználat, ezúttal Todero Anna – szintén kiváló – tolmácsolásában.

 

S hogy én szeretném-e előre tudni a jövőmet? A regény olvasása előtt talán rávágtam volna: „nem!” – hiszen nem a váratlan fordulatoktól izgalmas az élet? De a Katrina-hurrikán pusztításának útjában élő emberként talán mégis tudni szeretném, mennyire veszélyes az a vihar…